Anyasebeink gyógyulása
Napi olvasnivalók

Arról szeretnék írni, hogyan alakul ki az önmegnyugtató képességünk az édesanyánkkal való kapcsolatunkban, valamint arról, hogy mindaz, ami ott hiányos maradt, vagy sérült, hogyan javítható később szintén emberi kapcsolatokban.

A piros rendszer az alapértelmezett rendszerünk. Úgy születünk, hogy már ki van alakulva bennünk. Amikor csecsemőként vészhelyzetet élünk meg, akkor teljesen természetes módon bekapcsol és elárasztanak a kellemetlen érzelmek.
A csecsemő nem tudja szabályozni ezeket az érzelmeit, nincsenek kialakulva benne azok az agyi struktúrák, amelyek lehetővé tennék, hogy csillapítsa a piros rendszere működését.

Régen elterjedt volt az a nézet, hogy a csecsemőket kell hagyni sírni, hogy „ne kapjanak fel”, ne kényeztetődjenek el.
Csakhogy a csecsemő két okból hagyhatja abba a sírást:
Vagy azért, mert valaki megnyugtatja. Vagy azért, mert belefárad.
Első látásra mindkettő ugyanúgy néz ki, azonban teljesen más idegrendszeri struktúrák fejlődnek, illetve nem fejlődnek ki a két esetben.

A csecsemő nem képes a szó szoros értelmében megnyutatni magát. Nem tudja a piros rendszere működését lecsillapítani. Viszont a piros rendszer egy darabig felkorbácsolja az érzelmeket, és egyre növekvőbb belső feszültséget, mozgékonyságot, hiperaktiváltságot hoz létre. Egy idő után pedig kifáradt. Ilyenkor hipoaktiváltságot jön létre. Azt mondhatnánk, hogy belesüpped a tehetetlenségbe, reménytelenségbe. Felkészül a halálra.

Bár ténylegesen a mi kultúránkban a csecsemők kis százaléka hal bele abba, hogy nem elégítik ki a szükségleteiket, főleg az érzelmi szükségleteiket, vagyis nem nyugtatják meg őket, de:
- egyrészt kifejlődhet és tartóssá válhat bennük a piros rendszer hiper-, vagy hipo- aktivitása, túl-, vagy alúlműködáse.
- másrészt a zöld rendszer nem fog kifejlődni. Így nem lesznek később sem képesek magukat megnyugtatni.

Van egy érdekes jelenség: amikor elkezdenek erről a felnőtt korba lépő emberek tanulni, gyakran a szüleikre értelmezik, és dühösek lesznek rájuk. Fogadkoznak, hogy ők már biztos nem ezt fogják tenni a saját gyerekeikkel.
Aztán, amikor valóban lesznek gyerekeik, szembesülnek azzal, hogy a képességeik, az idejük, az energiáik végesek. És nem tudják mindig kielégíteni a gyerekeik szükségleteit, főleg az érzelmi szükségleteiket nem.
Ilyenkor könnyen megrémülnek, hogy ártani fognak a gyerekeiknek úgy, ahogyan szüleik ártottak nekik.
Így ezt a tudást önmaguk ellen fordítják, magukat vádolják

Ez a tudás nem arra való, hogy bárkit is vádoljunk, hogy hibásokat keressünk. Magunkat sem, édesanyánkat sem.
Hanem arra való, hogy értsük, mi történik bennünk, szüleinkben, gyermekeinkben, és arra, hogy segítsen megtenni minden tőlünk telhetőt az idegrendszer optimális fejlődése érdekében. Ahol elérjük a határainkat, ott gyöngéd együttérzéssel legyünk önmagunkkal és egymással.
A gyerekeinknek is meglesz a lehetőségük pótolni azt, amit mi nem tudtunk adni nekik. Ha a saját hiányosságainkat alázattal és együttérzéssel fogadjuk, biztosak lehetünk benne, hogy a gyerekeink sokkal kevésbé sérülnek, és sokkal hamarabb és könnyebben gyógyulnak majd, mint mi magunk.
És ez elég.
Ezt fontos hangsúlyozni, különben mindaz a tudás, tapasztalat, amit ezen a téren megszerzünk, önmagunk ellen fordul. Eszköz lesz arra, hogy önmagunkat bántsuk.

Amikor a csecsemő szenved, nyögdécsel, sír a piros rendszere aktív. A zöld rendszere nem tud aktiválódni, mert fejletlen.
Az édesanyja észreveszi a szenvedését. A csecsemő hangjelzései, mozdulatai, arckifejezése az ő testében is szenvedést, diszkonfort érzést váltanak ki. Az édesanya piros rendszere is aktiválódik.
Ez az ún. tükörneuoronokon keresztül történik.

Az édesanyának viszont – jobb esetben – érett a zöld rendszere. Először magát nyugtatja meg, majd azzal, hogy ő nyugodt tud maradni, a tükörneuronokon keresztül aktiválja a csecsemője zöld rendszerét.
A zöld rendszer pedig mind az édesanyában, mind a csecsemőben megnyugtatja, csillapítja a piros rendszer műkösédését.
A folyamat közben a csecsemő zöld rendszere fejlődésnek indul.

Ezt fontos megértenünk: érzelmi állapotaink hatnak egymásra. A tükörneuronokon keresztül elsősorban nem a szavainkkal, hanem a hangszínünkkel, hangerőnkkel, arckifejezésünkkel, tekintetünkkel, mozdulatainkkal átadjuk egymásnak az érzelmi állapotainkat. Ugyanazokat az érzelemszabályozó rendszereket aktiváljuk egymásban, amelyek bennünk működnek.
Ez a képességünk megmarad felnőtt korunkra is.

Egy kis kitekintésként mondom el, hogy amikor olyan emberrel találkozunk, akinek a piros rendszere aktív (dühös, szorong, szomorú, undorodik), „ránk ragadnak” ezek az érzelmei. Mi ugyanazt tükrözzük neki vissza, és ettől benne is erősödnek ezek az érzések.
Elindul egy lefele húzó spirál. Ilyen spirál alakul ki, amikor veszekedünk valakivel.
Piros rendszerenk aktívak, rászűkültünk a problémára. A racionális gondolkodásért felelős idegrendszeri régiók kikapcsolnak, vagy jelentős mértékben korlátozódnak. A veszekedésünk nem vezet sehova.
De ha meg tudok nyugodni, akár úgy, hogy kérek egy kis szünetet. akár úgy, hogy megtanultam már zöld rendszeremet bekapcsolni az interakció közben, akkor a tükörneuronjaimon keresztül a másik embert is arra hívom, hogy a zöld rendszere bekapcsoljon. Ha ő képes erre, akkor tudjuk tiszteletteljes hangnemben folytatni a kommunikációt veszekedés helyett,

Ahogy a tegnapi olvasnivalóban írtam, a zöld rendszerünket fejleszthetjük „magányos” technikákkal is. De ez nem elég.
Fontos a zöld rendszerünket úgy fejleszteni, ahogyan az fejlődik az emberi élet folyamán. Olyan emberi kapcsolatokban, ahol a másik félnek fejlett a zöld rendszere.
Mert a zöld rendszerünk a tükörneuronjaink aktivitásán keresztül fejlődik ki igazán.
Érzékelem, hogy hogyan érzi magát, mi sugárzik abból az emberből, akinek a zöld rendszere aktív, és az enyémet is elkezdi aktiválni.

Ezért van az, hogy sokan visszajelzik, amikor meditációt vezetek nekik, hogy már csak a hangomtól megnyugszanak, mert amikor mondom a meditációt, akkor a zöld rendszerem működik Ez pedig beindítja azoknak a zöld rendszerét, akik hallgatnak engem.
Magunkat úgy tanuljuk meg szeretni, elfogadni, validálni, magunkról úgy tanulunk meg gondoskodni, hogy látjuk, hogy egy másik ember hogyan teszi ezt velünk.
Ez kiszolgáltattsággal jár, de ez a kiszolgáltatottság viszont az emberi létünk velejárója.

Azt mondta egy posztmodern filozófus, hogy az embernek az a legmegalázóbb, hogy anya szülte. Ha az egymásra utaltságot megalázónak tartjuk, akkor oda jutunk el, mint ez a filozófus.
Valóban kiszolgáltatottan születünk a világra, és ez az egymásnak való kiszolgáltatottságunk mindvégig megmarad. Illúzió azt gondolni, hogy nem így van...

Természetes, hogy felnőttként egyre nagyobb önállósággal rendelkezünk. Ez fontos, erre szükségünk van.
Ám tagadni az egymásra utaltságot elembertelenít

A kötődés típusok leegyszerűsítve úgy magyarázhatóak el, hogy:
- a biztonságos kötődésű emberek szükségleteit csecsemő- és kisgyermek korukban többnyire kielégítették, ezért számukra zsigeri szinten természetes, hogyha valamire szükségük van, azt kérhetik, mert megkapják. Higgadtan tudnak kérni, és kreatívan megkeresni, hogy kitől kérjenek.
- a szorongó kötődésű emberek szükségeleteit csecsemő- és kisgyerek korukban többnyire kielégítették, de sokszor nem. Ezért számukra zsigeri szinten természetes, hogyha valamire szükségük van, azt gyakran nem fogják kielégíteni. Erőszakosan kérnek, aggódva, rámenősen. Van egy erős feszültség abban, ahogyan kifejezik az igényeiket, ami paradox módon oda vezet, hogy sokkal kevesebbszer kapják meg, mint ahányszor megkaphatnák, mert a másik emberben ellenérzés születik velük szemben. Továbbá azt sem érzik, hogy kitől érdemes kérni, és kitől nem.
- az elkerülő kötődéseű emberek szükségleteit csecsemő- és kisgyerekkorukban általában nem elégítették ki. Ezért számukra zsigeri szinten természetes, hogyha valamire szükségük van, azt nem fogják megkapni. Nem is kérnek, feladták, nem próbálkoznak. Maguknak is megmagyarázzák, hogy nincs is rá szükségük.

Az elkerülő kötődésű emberek, akik annyira csalódtak az emberi kapcsolatokban. annyiszor hagyták őket egyedül, hogy megvédjék magukat, racionalizálnak. Tagadják a kapcsolatok szükségességét, az intimitás szükségességét, az érzelmek szükségességét.
Ha pedig ők kerülnek olyan vezető szerepekbe, ahol hatni tudnak a társadalmi véleményformálás folyamatára, akkor a saját sebzett megküzdésüket állítják ideállnak. Ez pedig nagyon káros.

Ma olyan meditációs gyakorlatot fogunk végezni, amely segítségével fejlesztjük az önmegnyugtató képességünket.