Amint írtam egy korábbi bejegyzésemben, a nyugati keresztény spirituális hagyományban a múlt évszázad közepén egy megújulás indult el. Ennek a megújulásnak az egyik következménye, hogy a szentignáci lelkiségben visszatértek egy a XVI. századi könyvben, Loyolai Ignác Lelkigyakorlatok című könyvében leírt imamódhoz. Ez a visszatérés, visszatérést jelentett a teljes ember bevonásához a spirituális életbe. A racionális gondolkodás mellett teret adott az érzelmek, a képzelet, az intuíció használatának.

Loyolai Ignác könyvében egy négy szakaszra osztott folyamatot ír le, amelyet "heteknek" nevez. E szakaszok során a lelkigyakorlatozó bibliai témákról, különösen az evangéliumokból vett képekkel foglalkozik, képzeletben végigkíséri Jézust a bibliai történetekben a fogantatástól a mennybemeneteléig. Williams ebben a folyamatban az ember spirituális intimitásának fejlődését látja a Jézussal való személyes kapcsolat elmélyítésén keresztül.

Az ignáci módszer célja, hogy az ember érzelmeit, képzeletét, testi érzéseit bevonja az Istennel való kapcsolatba, hogy lehetővé tegye e kapcsolat személyes és tudattalan szinten történő elmélyítését.
A módszer erőssége, hogy nemcsak a racionalitásra helyezi a hangsúlyt, hanem a teljes emberre, minden emberi képességben meglátva a spirituális dimenziót.

Ebben a módszerben az ima három típusát különböztetik meg: a ritmikus imát, az ignáci szemlélődést és az examen-t. A három imának közös a felépítése. A ritmikus ima és az ignáci szemlélődés esetében a tényleges ima előtt legalább kétszer elolvasnak egy részletet a Bibliából. A táblázat mutatja ezt a struktúrát.
Ez a módszer, ha a pszichológiai dimenzióban vizsgáljuk, meglepően hasonlít a pszichoterápiákban használatos imaginációs gyakorlatokhoz.

Elidőzhetünk egy kicsit ennél a (f)elismerésnél: a XVI. században a nyugat-európai ember ugyanazokat a technikákat alkalmazta a spirituális útján, mint amelyekkel a modern pszichológia a XXI. században gyógyítja a szenvedő embert...

Az ignáci lelkigyakorlatok a spirituális dimenzióban írják le az ember belső útját. Alapjuk a vigasz és a vigasztalanság megkülönböztetése. Az elmélkedő személy így reflektál belső folyamataira, és felismeri, hogy vigaszban vagy vigasztalanságban van-e. Feltárja mindkét állapotot és azokat a tényezőket, amelyek a vigaszhoz vezetik.

Minden belső tapasztalat: szimbólumok, képek, gondolatok, emlékek, érzelmek, testi érzetek, amelyek a meditáció során felmerülnek, bekapcsolódnak az Istennel folytatott párbeszédbe. Belépve e párbeszédbe az ember tudatára ébred tapasztalata spirituális dimenziójának. Ez a tudatosság fokozatosan átvezeti őt a negyedik találkozástípusból (T4), a hamis vigaszból vagy vigasztalanságból a vigasz valamelyik állapotába (T3 vagy T2/T1).

Az intrapszichés dimenzióban az Istennel folytatott párbeszédet a részek vagy alszemélyiségek párbeszédének tekinthetjük. Barry állításából kiindulva, miszerint az Istennel való minden találkozás közvetlen, de közvetített találkozás, és az Istenség minden kinyilatkoztatása más dolgok kinyilatkoztatása, azt lehet állítani, hogy az Isteni az emberi psziché felnőtt, egészséges részén keresztül nyilatkozik meg, amely képes befogadni és gyógyítani a többi részt, ha ezek a részek kapcsolatba lépnek vele.

A következő bejegyzésekben az intrapszichés és biológiai dimenzióban vizsgálom meg az énrészek közötti belső párbeszéd szerepét és fontosságát a fejlődés és gyógyulás folyamatában.