A korábbi bejegyzésemben bemutatott három ciklus által leírt folyamatokon kívül van még egy ciklus, amely megjelenik minden meditációban, így megjelenik mind a Jálics, mind a Keating által kidolgozott módszerek gyakorlása közben.
Az Én és az Istenség közötti kapcsolat második találkozástípusának (T2) intimitásában megjelennek az intimitással kapcsolatos fájdalmas érzelmi reakciók, amelyek az egyén által átélt traumákból fakadnak.
Az Isten jelenlétének tudatosítása és az ebben a jelenlétben való megpihenés a biológiai dimenzióban aktiválja a zöld rendszert. A zöld rendszerhez kapcsolódó nyugalom, intimitás, közelség, hovatartozás érzései a piros rendszer aktiválódását serkentik főként azokban, akik azoktól szenvedtek el bántalmazást, akikre rá voltak bízva, akiket szerettek.
A szülőktől/gondozóktól elszenvedett bántalmazás súlyossága abból fakad, hogy a gyereket az a személy bántja, attól a személytől fél, akihez kötődik, aki biztonságot jelent neki, akihez ragaszkodik.
Így maga a kötődés, a személyes kapcsolatok biztonsága, az intimitás és szeretet érzései válnak triggerré, és a piros rendszer működését, a félelem, a harag, a szomorúság, az undor érzéseit váltják ki.
A folyamat tudattalan, az ember nem érti, honnan erednek hirtelen az erős szorongás, undor, harag, szégyen vagy szomorúság érzései, miközben a meditációban megnyílik a spirituális intimitásra.
Ha ezek az érzések a figyelem középpontjába kerülnek, és a személy elveszíti a kapcsolat érzését, akkor eljutunk a negyedik találkozástípushoz (T4), a vigasztalansághoz. Visszatérve az Istennel való együttlét szándékához, fokozatosan újraépül a kapcsolatérzet, aktiválódik a zöld rendszer, és az ember eléri a harmadik találkozástípust (T3), a nehéz vigaszt. Fenntartva a szándékot, hogy teljesen átadjuk magunkat az Isteninek, a személy a második típusú találkozást (T2), a "klasszikus" vigasz pillanatait fogja megtapasztalni. Ennek az állapotnak a bensőségessége lesz az ingere a piros rendszer bekapcsolásának, amely a személyt a harmadik találkozástípus (T3), a nehéz vigasz állapotába (ahol az erős negatív érzések ellenére a személy nem veszíti el a kapcsolat érzését), vagy a negyedik találkozástípusba (T4), a vigasztalanság állapotába (ahol a kapcsolat érzése elveszik) juttatja.
Ez a ciklus ismétlődik a meditáció során. Ebben a folyamatban a személy bizalomra és az Istennel való bensőséges kapcsolatra való képessége megnő, és az intimitás sebei begyógyulnak. Fejleszti a zöld rendszert és a három érzelemszabályozó rendszer egyensúlyát.
Az intimitás iránt mindannyiunkban két, egymásnak ellentmondó reakció van jelen. Az egyik vonz, megnyugtat, feltölt, a másik taszít, megrémíszt, menekülésre, támadásra, megbénulásra késztet. Hiszen az intimitás sebezhetőséggel jár együtt, és a sebezhetőségünk felvállalása mindig kockázatos.
Minél súlyosabb bántások, esetleg bántalmazások értek bennünket gyerekként azoktól, akiket szerettünk, annál erősebb bennünk az a késztetés, hogy meneküljünk a bensőségességtől, és a két reakció közötti kontraszt annál élesebb.
Ez a menekülési ösztön, amely neurofiziológiailag úgy értelmezhető, hogy a közelség tapasztalatai, a zöld rendszer által kiváltott belső tapasztalatok triggerként szolgálnak a piros rendszer számára, és beindítják annak a működését, mivel kapcsolatban kapott sérülések hozták létre, kapcsolatban gyógyulnak.
Szükség van olyan kapcsolatok megtapasztalására, olyan találkozástapasztalatokra, amelyekben a közelség nem jár együt veszéllyel, amelyekben nem vagyunk bántva, mikor megmutatjuk a sebezhetőségünket.
Azokban a meditációkban, és ilyen a „középpontba vezető imádság” is, amelyben a hangsúly az istenivel való kapcsolódáson van, lehetőség nyílik egy ilyen „gyógyító találkozás” megtapasztalására.
A pszichés síkon ezt az egészéges énrészünk és a sebzett énrészeink találkozásaként értelmezhetjük, a spirituális síkon a lényünknek az istenivel való találkozásaként.
Ebben a „találkozásban”, sebzett részeinkben megjelenik a menekülés vágya. Erősebb-gyengébb testi reakciók (viszketés, reszketés, izomfeszülés, hányinger, köhögés, öklendezés, fizikai fájdalom, álmosság, szédülés) jelentkezhet. A menekülés megjelenhet úgy, hogy elalszunk, vagy úgy, hogy folyton pörögnek a gondolataink, és nem tudjuk leállítani őket. Az előző bejegyzésemben bemutatott öt féle „gondolat” szintén a menekülés, az ellenállás jele lehet.
Amikor az Istenivel akarok találkozni, fontos, hogy egy egészéges képem legyen róla. Azzal akarok találkozni, aki az Élet Forrása, a Gyógyulás Forrása, a Világosság Forrása. Aki gyöngéd és határozott egyszerre. Amikor jön az ellenállás, és kimondom a „szent szót”, akkor ezt a szándékomat újítom meg: odateszem magamat az ellenállásaimmal, menekülésemmel, félelmeimmel együtt az azzal való intimitásba, aki nem bánt, hanem gyógyít. A meditáció alatt ezt ismétlen újra meg újra. Úgy, hogy lehet nincs is tapasztalatom arról, hogy milyen olyasvalakinek a közelségében lenni, aki nem bánt, hanem gyógyít.
Ha így lenne, akkor segít ebbe a szándékba azt belefoglalni, hogy vágyom arra, hogy ez a „valaki”, akivel találkozom, olyan módon közeledjen felém, amitől én nem rémülök meg. Ezt a módot én sem ismerem, de ez a „valaki bennem” ismeri. Ezzel a kíváncsisággal, érdeklődéssel várakozom.
Ez a fajta hozzáállás gyógyítja az intimitással kapcsolatos félelmet. Olyan tapasztalatok előtt nyitja meg az embert, amelyekben közel lenni nem megsebző, hanem gyógyító.
(Zárójelben megjegyzem, hogy az öt „gondolat” közül az intuitív meglátások a zöld rendszer működésének velejárói, gondolkodásunk kitisztul, jobban rálátunk a minket foglalkoztató összefüggésekre. Amikor a célunk a meditációban megtapasztalni az intimitást, a belső „találkozást”, ebbe az intimitásba beleengedni önmagunkat, és itt gyógyulni, akkor a zöld rendszerünk működését ilyen módon „használni” elvisz a célunktól.
Ám nagyonis van létjogosultsága, olykor azért alkalmazni a zöld rendszer működését fokozó meditatív gyakorlatokat, hogy jobban rálássunk azokra a témákra, amelyek az életünkben foglalkoztatnak.
Viszont fontos különbséget tenni aközött, hogy tudatosan azért alkalmazok ilyen gyakorlatokat, hogy egy higgadtabb, tágasabb gondolkodásmódot kapcsoljak be magamban, és így könnyebben boldoguljak az életem különböző területein, vagy azért, hogy mélyen beleengedjem magamat a /spirituális/ intimitásba.
Ha nem világos a szándékom, akkor a gyakorlás közben megjelenő hasznos intuitív meglátásaimmal való foglalkozás megakadályozza, hogy beleengedjem magamat abba a belső intimitásba, amely gyógyíthatna.
A spiriutális hagyományokban gyakran ezeket a meglátásokat „elkalandozásoknak”, „illúzióknak”, ,,kísértésnek", csapdáknak tekintik. És a különböző mesterek, tanítók kemény hangnemben oktathatnak ki arról, hogy ezek veszélyesek, és el kell engedni őket.
Ha nem világos a szándékom, hogy most a belső intimitásért meditálok, vagy a gondolkodásmódom rugalmassá tételéért, akkor valóban fennáll ez a veszély. Bár ekkor sem feltétlenül az a legcélravezetőbb, ha kemény hangnemben „utasítom rendre magamat”.
De, hangsúlyozom, ezek a spontánul megjelenő intuitív meglátások nagyonis értékesek, hasznosak, és keresendőek. Csak nem a „középpontba vezető imádság”-nak szentelt idő alatt.)