Út a női szívünkbe -
8 napos meditációs út

A nőiességünk gyógyulását megcélzó programok gyakran hívják segítségül az "istennő" szimbólumát.

Keresztény spirituális háttérrel rendelkezve, elgondolkodtam, vajon hogyan is értendő építő módon ez a szimbólum.

A keresztény spiritualitás által felállított törvények közül, már az első kettő tiltja az "istennő" kifejezés használatát. Így lehetetlen, hogy aki az élete egy szakaszában ezen törvények között élte a spirituális életét, ne ütközne bele ennek a szónak a használatába/ ne ütközne meg ennek a szónak a használatán.

Én magam is így jártam.

Ám azt is tudom, hogy nem egy adott szó, vagy kifejezés önmagában értékes, vagy értéktelen, hasznos vagy ártalmas. Nagyon felszínes lenne pusztán egy szónak ilyen mágikus hatást tulajdonítani.

Sokkal célravezetőbb és hasznosabb megérteni, hogy milyen mélyebb belső folyamatokat, jelenségeket takarnak ezek a törvények, és mi az "istennő" szó mélyebb értelme.

Amikor elkezdjük a belső világunkat figyelni, elkezdjük megsejteni, hogy van bennünk valami megfoghatatlan, egészen mélyen. Egy olyan sejtés, érzés, egy olyan valami, amit nem tudunk szavakban kifejezni.

Érezzük róla, hogy olyan, mintha a világmindenség közepéből fakadna, olyan, mintha ő tartaná a mindenséget. Mégis gyöngéd, gondoskodó, puha, lágy, a legmélyebb intimitás.

Valami elképesztő bölcsesség árad belőle, és ha rá figyelünk, olyan, mintha egy nagyonis határozott vezetés jönne felőle életünk legapróbb dolgaiban.

Miközben mindez igaz róla, aközben ő mégsem egyenlő ezen tapasztalatok egyikével sem. Ezen tapasztalatokban megsejthető, (f)elismerhető, de ha ezekre a tapasztalatokra mechanikusan kezdenénk figyelni, egy idő után észrevennénk, hogy üresek, hogy nincs bennük.

​Az a fajta idegrendszeri működésmód, amelyet ez a belső figyelem, ezek a tapasztalatok elindítanak, egyre jobban leírható a neurofiziológiai kutatási eredmények segítségével.

A befele figyelésnek ezeket a spiritualitás síkján leírható tapasztalatait nem szeretném természetfelettiként bemutatni.

A természetfelettiről írni nem kompetenciám.

Meg szeretnék maradni a természettudományok által leírható, magyarázható jelenségeknél. Mindezzel együtt szimbólumként, egyfajta költői nyelvként használom a spirituális kifejezéseket, fogalmakat.

​Ebben a radikális befele figyelésben megnyíló tapasztalatot a spiritualitásban az istenséggel való kapcsolatként, találkozásként értelmezik.

Ez a tapasztalat egy és egyetemes, közös minden egyes emberben. Ha megkérdezünk embereket, akik ezt megtapasztalták, hogy mondják el az élményeiket, nagyon hasonló elemeket fogunk találni.

Ez a neuropszichológia oldaláról érthető, hiszen ugyanaz az idegrendszeri működés áll e tapasztalatok mögött.

És a (keresztény) spiritualitás oldaláról is érthető, ez a jelenség a monoteizmusnak, az egyistenhitnek egy tapasztalati megélése.

Ugyanazzal az istenséggel találkozunk mindannyian, nevezzük bárhogyan.

Ami a kereszténységben a "bálványimádás bűne", az ezen a tapasztalati síkon úgy magyarázható, hogy a személy e mély, megfoghatatlan, egyszerre szilárdan megtartó, és egyszerre hallatlanul gyöngéd belső valósággal való kapcsolódás helyett, a figyelmét valami konkrét dologra irányítja, valami konkrét dolgot tart legfontosabb értéknek, iránytűnek, célnak.

És itt jön az összezavarodottság...

​Hiszen ehhez a mély, belső, megfoghatatlan valósághoz, nagyonis konkrét dolgokon keresztül jutunk el, úgy, hogy megtapasztaljuk őket, és átnézünk rajtuk.

Hiszen mindennek a mélyén ez a tapasztalat áll.

​Nemsokára elérkezünk az Út a női szívünkbe nőnapi meditációs készület végéhez. A nőiességünk felé tettünk napról napra egy-egy lépést.

Amikor a saját nőiességünket érintjük, ízleljük, egyre jobban megismerjük, akkor a nőiességünkre figyeléssel egyre közelebb kerülünk ahhoz, ami a nőiességünk, és minden más tulajdonságunk mélyén van. Ehhez a megfoghatatlan belső valósághoz.

A nőiességünk egy ajtó, amelyen belépünk ebbe a mélyebb valóságba: a lelkünk mélyén lakó Életbe, elevenségbe, gyöngédségbe, puhaságba, bölcsességbe.

Mi, nők, a nőiességünk ajtaján lépünk be ide.

A spiritualitás fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a nőiességünk, a női szexualitásunk az az ajtó, amellyel belépünk a transzcendens világába.

​Én így értem az "istennő" szót. Nem maga a nőiesség az istenség. Ha valakinek a legfőbb értéke a nőiesség úgy, hogy közben nem néz át rajta, nem néz a mélyére, nem jut el a lényének mélyén lakó Élethez, akkor az keresztény szóhasználattal élve a "bálványimádás bűnébe" kerül.

Ez hétköznapi szóhasználattal azt jelenti, hogy megragad a nőiesség külsőségeinél, és azokat önmagukért fogja hajszolni. Görcsösség válik, frusztrálttá, üressé.

​De ha a nőiességének ízlelése, felfedezése, érintése közben az egész lénye elevenné válik, megnyílik az Életre, az intuícióra, a gyöngédségre, a gondoskodásra, akkor a nőiessége megnyitja őt a legmélyebb valóságok felé, az igazi önmaga felé.

​Az "istennő" képe ajtó az "istenségre".

A női identitásunk ajtó a legmélyebb identitásunkra.

A női identitásunkra való rátalálás egy olyan kiegyensúlyozott, érett idegrendszeri működéshez vezet el, amely gyógyítja minden pszichés sebzettségünket, és kibontakoztatja minden emberi képességünket.

Függetlenül attól, hogy valaki hisz-e a természetfeletti dolgok, folyamatok létében vagy sem, ez a folyamat értelmezhető, mind a test, mind a psziché, mind a spiritualitás síkján, szókincsével, fogalmaival.

Mert ez a folyamat valóságos tapasztalat.

Amikor az "istennő" szót használom, azt szimbolikus, archetípikus jelentésében teszem.

A női archetípusok olyan női tulajdonságok, olyan énrészek, amelyek mindannyiunkban ott vannak. Ha pedig megszemélyesítve szemléljük őket a különböző mitológiák "istennői"-ben, olyan nonverbális, tudatalatti, zsigeri folyamatokat indítanak el bennünk, amelyek megerősítik bennünk az adott női minőséget, tulajdonságot.

A női archetípusok használatának nem az a célja, hogy az értékrendük csúcsára helyezzük a nőies tulajdonságainkat, hanem, hogy e tulajdonságok fejlesztésén keresztül, lényünk középpontjába, a leghitelesebb, legészségesebb énünkhöz eljussunk.

A női archetípusok nem célok, hanem ajtók...

​

Szeretném még felhívni a figyelmet egy fontos dologra.

Ezek az archetípusok mindannyiunk szívében ott vannak.

Az a mélység, mindannyiunk szívében ott van.

A női archetípusok szemlélése elkezdi fejleszteni bennünk a nőies tulajdonságainkat, és egyre inkább megnyit a lényünk mélyén levő "valami" fele. Ez pedig egyre inkább átsugároz rajtunk.

Egyfajta "spirituális"-nak is mondható kisugárzásunk lesz.

​

Mivel ezen jelenségek hátterében idegrendszeri folyamatok is állnak, és mindannyian ugyanazokkal az idegrendszeri struktúrákkal rendelkezünk, mindannyian képesek vagyunk ezt az utat bejárni.

Vannak emberek, akik előttünk járnak ezen az úton, vannak, akik ezekben a vonatkozásokban fejlettebbek.

Mivel idegrendszereink hatnak egymásra, amikor az ő jelenlétükben vagyunk, bennünk is elkezdenek ezek a folyamatok megjelenni, felgyorsulni.

Csodáljuk őket, és hálát érzünk irántuk, mert a puszta jelenlétükkel felkeltik a bennünk szunnyadó (isten)nőt, a bennünk szunnyadó mélységet.

Ez teljesen spontánul, mindenféle erőfeszítés nélkül történik. Így hatnak az idegrendszereink a tükörneuronjaink segítségével egymásra.

Van itt egy nagyon szomorú jelenség.

Az, hogy valaki képes erre az idegrendszeri működésre, hogy tud olyan gyöngéd, kedves, magával ragadó, nőies, "spirituális kisugárzású" lenni, és gyöngédségével másokban is megmozdítani a gyöngédséget, nem jelenti azt, hogy jóindulatú, jó szándékú is. Nem jelenti, hogy erkölcsös is.

A spiritualitás és sajnos már a pszichológia világában is egyre több olyan "segítő" dolgozik, aki csodálatot csikar ki magának ezekkel a képességeivel, aki az "istenséghez közelebb állónak" nevezi magát. És visszaélve a hozzá fordulók tudatlanságával, kihasználja őket.

Amikor egy emberben megérezzük azt, amire önmagunkban is vágyunk, fontos, hogy arra is figyeljünk, hogy amúgy milyen ember...

És talán a legfontosabb azt tudnunk, hogy az a mélység, amelyre a női archetípusok megnyitnak, mindannyiunkban ott van. Mindannyiunkban ki tud bontakozni. És ebből fakad a valódi emberi méltóságunk, amely nem kisebb és nem nagyobb azokénál, akiket csodálunk.

Ez a tudás véd meg attól, hogy visszaélések áldozatai legyünk.

Vagy mindannyian "istennők" vagyunk egy szimbólikus értelemben, vagy egyikünk sem az...