Anyasebeink gyógyulása
Napi olvasnivalók

Mindannyian ugyanazokkal a testrészekkel, idegpályákkal, belső szervekkel rendelkezünk. Minden tulajdonság magja ott van bennünk, minden érzelem átélésének képessége ott van bennünk.

Természetesen vannak különbségek abban, hogy milyen mértékben fejlődik ki bennünk egy tulajdonság, hogy milyen természetességgel és erősséggel érzünk egy érzelmet.
Ennek egyrészt genetikai okai vannak. Másrészt pedig a környezetünk határozza meg, a tanulással függ össze.

Bár mi egy egységes egész vagyunk, egyetlen idegrendszerünk van, mégis, az idegrendszerünk több egymással együttműködő rész hálózata. Ezért olyan megélésünk van, mintha mi nem egy valaki lennénk, hanem egy belső csapat.
Az énrészek metaforája, szimbólumrendszere segít bennünket abban, hogy jobban értsük önmagunkat, és jobban hozzáférjünk a fejlődésünkhöz, változásunkhoz gyógyulásunkhoz.

Minden egyes érzelmet, minden egyes tulajdonságot megszemélyesíthetünk önmagunkban. Elképzelhetjük, hogy ezek csapattagok bennünk, vagy egy család tagjai. Figyelhetünk arra, hogyan beszélgetnek egymásal, hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Nem az a gond, hogy több rész van bennünk, hanem az, hogyha ezek a részek nem működnek együtt. Ezt a harmonizálást, ezt az integrálást kell tanulnunk ahhoz, hogy fejlődni, gyógyulni tudjunk.

Már a pszichoterápia kezdeteitől, maga Freud is beszél énrészekről, amikor megkülönbözteti az ösztön-ént, az ént és a felettes ént.
Freudtól kezdve minden pszichoterápiás iskola vezetője, elméletalkotója megalkotta a maga térképét az énrészekről, és más-más névvel illette ezeket a részeinket. Másképpen csoportosította őket.

Nem is az a kérdés, hogy melyik csoportosítás a valósághűbb, hiszen sokféleképpen lehet csoportosítani az énrészeinket. Több szempont szerint.
Az, hogy melyik van nagyobb segítségünkre, attól függ, hogy éppen milyen témában akarunk változni, gyógyulni. Attól függ, hogy mi a hangsúlyosabb nekünk itt és most.

Viszont van valami nagyon fontos, ami Freudnál még nem fogalmazódott meg annyira tisztán, mint ahogyan arra szükség van. Talán ezzel is magyarázható, hogy a Freud-i modellből sokan nagyon elembertelenítő nézeteket vontak le következtetésként.

Ez pedig a következő: alapvetően két típusú rész van bennünk

Az egyik típusba nagyon sok rész sorolható. Ezek közül némelyek sérülnek bennünk, mások nem. Ezek a különböző tulajdonságaink, megküzdési stratégiáink, érzelmeink, gondolataink.
Ilyen a szomorúság, a harag, a szorongás, az undor, a szégyen. De ilyen az öröm, a lelkesedés, az extázis is.
Ilyen a szexualitás.
Ilyenek a különböző szerepeink, mint a karrier, a társ, az anya, a nagymama, a lánytestvér, a lány stb.
Ilyenek a megküzdési mechanizmusaink, mint a halogatás, a függőségek, a túlzott kontrolállás, a perfekcionizmus.
Sokféleképpen osztályozhatóak, csoportosíthatóak ezek a részek

A másik csoportba tulajdonképpen egyetlen rész tartozik. Egy belső mély nyugalom, biztonság, otthonélmény. Egy végtelen ölelés, integráló, gyógyító erő, amelyet a különböző pszichoterápiás és spirituális irányzatok különböző névvel illetnek: Élet, Életerő, Fény, Igazi Énünk, Együttérző Énünk, Felnőtt énünk, Önvalónk. Vagy a spirituális síkon a Szentlélek, Isten élete bennünk, az új ember, a bennünk élő Krisztus, a chi, kundalini... Ki ahogyan nevet talál rá.

Van különbség abban, ahogyan a különböző pszichoterápiás és spirituális irányzatok leírják ezt az egyetemes belső valóságot. Ezek a leírások többé-kevésbé pontosak. Ilyen értelemben nem mondom azt, hogy mindegy, hogy nevezzük.

De magában a valóságban nincs különbség. Minél mélyebben beleengedjük magunkat ennek a részünknek a megtapasztalásába, annál pontosabban megismerjük, és szavakkal le tudjuk írni, hívjuk őt bárhogyan.
Ugyanakkor az is igaz, hogy soha nem leszünk képesek teljes mértékben szavainkkal megragadni, mert ez a rész bennünk túl van a verbalitásunkon, a gondolatainkon.

Talán kissé leegyszerűsítve ugyan, de azt mondhatjuk, hogy az első típusú érzelmek a piros és kék érzelemszabályozó rendszerünkhöz tartoznak. A második típusú érzelmek pedig a zöld rendszerhez.

Nincs egyetlen rossz részünk sem. A piros és a kék rendszer működése nem rossz. De ha nem tudjuk szabályozni, akkor szélsőségek fele mozdulunk el. Ezért fontos a fejlett zöld rendszer.

Ezek a részek úgy fejlődnek bennünk, hogy spontánul elkezdenek megjelenni, édesanyánk látja őket. A tükörneuronjain keresztül az ő testében is aktiválódnak ezek a részek. Ő pedig többnyire azt a választ adja, amit szokott.
Ha édesanyánk egy ilyen működésmódot önmagában nem tud kezelni, ha számára ijesztő, szégyenteljes, elfogadhatatlan, kezelhetetlen, akkor elkezd védekezni, elkezd valamilyen módon menekülni, vagy támadni, esetleg lefagyni.
Ilyenkor az történik, hogy aktiválódik a piros vagy a kék rendszere. A zöldet nem tudja aktiválni, és a piros vagy kék rendszere túlműködik.
Mi pedig ezt tanuljuk meg tőle. Ezt az érzelmi reakciót vesszük át a tükörneuronjaink segítségével.

Ez azzal is jár, hogy amikor amikor bennünk olyan rész jelenik meg, amelyet ő nem tud magában elfogadni, valamilyen módon védekezésből megtámad és bánt minket. Megszégyenít, verbálisan agresszív lesz, vagy épp elfordul. Mi pedig megtanuljuk, hogy amikor az adott énrészünk megjelenik bennünk, akkor mi is agresszívek, megszégyenítőek, vagy érzelmileg távolságtartóak, elutasítóak legyünk önmagunkkal.

Vannak olyan értékek bennünk, amelyeket édesanyánk nem tudott önmagába integrálni

Ilyen lehet a nőiességnek egyes megnyilvánulásai:
- az érzékiség, a vonzó mivolt. Veszélyesnek érezheti, mert sebezhetővé tesz, láthatóvá tesz. És akit észrevesznek, bánthatnak. De akit nem vesznek észre, az egyedül marad
- lehet a gyöngédség. Ez is sebezhetővé tesz, céltáblává tehet bántalmazó emberek, érzelmileg éretlen emberek mellett. De ha nem mutatkozunk soha gyöngédnek, soha nem lesz részünk intimitásban.
- ilyen lehet az orgazmus megélésének képessége, a szexuális kielégülés megélésének képessége. intha az valami tisztátalan, szennyes, perverz dolog lenne, amit nem szabad megélni, de semmiképpen sem szabad más lássa. Mintha nem szabadna együtt megélni, mert sebezhetővé tesz, mert kiszolgáltat.
Ilyen lehet az intelligencia. Édesanyánk többé-kevésbé tudatosan tarthat attól, hogy az inteligencia lehet taszító, ijesztő egy férfinak, mert vetélytársat lát bennün. És mi egyedül maradunk. e a letagatott intelligencia, a fel nem használt értelmi képességek egy űrt jelentenek, képességeink ki nem használását jelentik. Nem érjük el, amit elérhettünk volna az életben. Nem leszünk önazonosak.
Ilyen lehet a gyakorlati érzék, hasonló okokból, mint az intelligencia. A félelem, hogy ne tűnjek önállónak, mert akkor nem fogok kelleni.
Ilyen lehet a siker a karrierben, szintén hasonló okok miatt. Ha sikeres vagyok, túl férfiasnak gondolom magamat, és félek, hogy nem fognak szeretni, vetélytársat látnak bennem.
Ilyen lehet a jó gazdasági érzék, vagy csak maga a vágy, hogy több pénzem, jobb anyagi körülményeim legyenek. Szégyellnivalónak gondolhatom, hogy „anyagias” vagyok. A félelem, hogy felszínesnek gondolnak, számítónak.
Ilyen lehet az öröm érzése. „Ne örvendj, mert akkor csalódni fogsz!”


Túlzásba víve minden tulajdonság oda vezethet, hogy elhagynak, és magunkra maradunk. Hogy felborul az életünkben az egyensúly. Függőségbe kerülünk, beszűkülünk.
Viszont valamilyen mértékben mindegyik tulajdonságunkra szükségünk van ahhoz, hogy harmonikus életünk tudjon lenni.

Ezért nem az a megoldás, hogy letagadjuk ezeket az érzéseinket, vágyainkat, képességeinket, hanem, hogy átöleljük, visszafogadjuk.
Ebben az integrálásan a zöld rendszerünk játszik szerepet. bármilyen énrészem lehet aktív, amíg a zöld rendszerem is aktív, addig biztonságban vagyok.

Ezen részeimet félelmetes lehet visszafogadni. De amint elkezdem visszafogadni, olyan érzésem lesz, mintha hazatérnék, mintha egésszé válnék, mintha az egész világmindenséggel egy lennék.

A mai meditációban visszafogadjuk azokat a részeinket, amelyek értéket hordoznak, erőforrást hordoznak, de édesanyánk számára valami miatt elfogadhatatlanok voltak, így bennünk sem tudtak kifejlődni.

Ehhez tükrös meditációs gyakorlatot végzünk, amelyben a saját szemünkbe nézünk.
A szem a lélek tükre. Szemünket tükörben szemlélve mélyen tudunk találkozni önmagunkkal, letagadott, elfojtott, száműzött részeinkkel.