Anyasebeink gyógyulása
Napi olvasnivalók

Az előző napi olvasnivalóban arról írtam, hogy mindannyiunkban énrészek vannak.

Van egy központi énrészünk, amely át tudj ölelni és magába tudja integrálni a többi énrészt, ez a központi énrészünk a zöld rendszerhez, a megnyugtatásért, a kötődésért felelős érzelemszabályozó rendszerhez kapcsolódik neurofiziológiai síkon.
És van sok különböző énrészünk, amelyet különböző módon csoportosíthatunk.

Ezek közül vannak olyanok, amelyeket elfogadunk magunkban, legyenek fájdalmasak, vagy örömteliek.
Vannak olyanok, amelyeket elutasítunk, letagadunk, elfojtunk. Ezek lehetnek értékek, vagy sebek, kellemes vagy kellemetlen érzelmek. Együtt alkotják az árnyékunkat, vagy árnyékszemélyiségünket.

Ha nem integráljuk az árnyékszemélyiségünket, nem élhetünk teljes, kiegyensúlyozott életet.
Amit egy részemmel teszem, azt teszem az egész lényemmel. Amit egyik részem érez (mint például száműzetést, elutasítást), azt érzi az egész lényem.

Tegnap az árnyékszemélyiségünkben rejlő fénnyel, értékességgel dolgoztunk, ennek egy elemét fogadtuk vissza önmagunkba.
Ma az árnyékszemélyiségünkben rejlő sötétséggel foglalkozunk. Azokkal a tulajdonságainkkal, érzelmeinkkel, amelyek fájdalmasak, amelyek nem kívánt viselkedéshez vihetnek, és amelyeket édesanyánk nem fogadott el bennünk, amelyekkel vádolt, amelyeket felnagyított bennünk, amelyekért megszégyenített.

Amikor az árnyékunkban levő sötéttel foglalkozunk, fontos abból kiindulnak, hogy nincsenek bennünk rossz részek. Ez az axióma, ez az a megállapítás, ahonnan érdemes elindulni keresni azt, amit sötétnek tartunk önmagunkban.

Azt mondtam, hogy többféleképpen osztályozhatjuk az énrészeinket, többféle szempontot használhatunk fel.
Az egyik ilyen szempontrendszer az erkölcsi kategóriáink. Ezekre a társadalom működésének szabályozásáért, a társadalmi biztonság elősegítéséért van szükség.
Ugyanakkor az erkölcsösség egy nagyon felszínes szempont.

Ilyen negatív erkölcsi kategóriáink vannak, mint: lusta, hazug, irígy, kétszínű, önző, lelketlen, perverz, alattomos, szadista, gyáva.

A,z erkölcsi kategóriákkal való megbélyegzés, mint a társadalom általi egyik szabályozási mechanizmus, egy nagyon felszínes módon működik. Ha olyasmit teszel, ami a társadalom számára kis- vagy nagy léptékben káros, kapsz egy címkét. Erről a címkéről tudjuk, hogy rossz. Ha megkapod a címkét, akkor szégyellned kell magadat, és szoronganod attól, hogy elrontják a hírnevedet, az emberek nem fognak bízni benned, és te magadra maradsz. Nem fognak neked segíteni, hanem az is megtörténhet, hogy nyugodt lelkiismerettel fognak bántani, akadályozni az életben való boldogulásodat. Ennek szélsősége esete, hogy bele is halhatsz.

Ez a társadalom egésze szempontjából rövid távon egy hatékony szabályozás lehet. De az egyén szempontjából egy nagyon felszínes jelenség, amely viszont mély sebeket okoz. Egyáltalán nem segíti a személyt abban, hogy megértse mi történik benne, és fejlődjön, gyógyuljon azokból a sebeiből, amelyek a társadalomban nem kívánatos viselkedést előidézik.

Nézzük meg, hogy milyen folyamatok bújhatnak meg egy-egy ilyen címke mögött.

Lusta:
- lehetek elfáradt, ilyenkor nem ítéletre van szükségem, hanem megpihenésre.
- lehetek motiválatlan, lehet, hogy nem bízom abban, hogy van értelme nekifogni, csinálni azt, amit elterveztem, ami a dolgom lenne. Lehet szorongás a háta mögött, hogy úgysem fog sikerülni.
- lehetek csalódott, hiszen olyan sokszor éltem meg, hogy nem sikerült, amit szeretnék, hogy megbéníthat a szomorúság.
- a szorongás, a szomorúság a piros rendszer működésével függ össze.
- lehet nem tudok kapcsolódni a valós vágyaimhoz, és olyan célokat tűzök ki, amelyek csak az értelmem számára logikusak, de nincsenek összhangban a valós szükségleteimmel, mert fejletlen a zöld rendszerem.
Ezekben az esetekben bátorításra, együttérzésre van szükségem. A zöld rendszerem fejlesztésére.
Ha ítélkezem magam fölött, ha erőszakkal próbálom magamat rávenni, hogy csináljak valamit, a piros rendszerem aktivitását serkentem, ellenkező hatást érek el.

Irígy:
- valamit nagyon szeretnék, amiben nem lehet részem, tehetetlenséget, szomorúságot élek meg. Vagy akár szorongást, hogy soha nem lehet. Ez piros rendszer működével függ össze bennem.
- másnak sikerült, látom az ő sikereit, szembesít újra meg újra a bennem levő hiánnyal, elszomorít. Ez is a piros rendszer működésével függ össze.
- látni azt, hogy másnak sikerült, azt jelenti számomra, hogy én kevesebb vagyok, szégyenlem magamat, kisebbrendűségi érzéseim vannak. Ez szintén piros rendszer működésével függ össze.
- hogy kompenzáljam a kisebbrendűségemet, jobb akarok lenni, mint a másik. Itt kék rendszerem működik.
Arra van szükségem, hogy együttérezzek a hiányomal, és együtt érezzek azzal is, hogy a másik sikere újra meg újra szembesít ezzel a hiánnyal, és ez fáj.
Ez elveheti az irígységből azt a részt, amikor ezt a fájdalmat a másik ember ellen fordítom, és rosszat akarok neki.

Ha az erkölcsileg társadalmilag ítélettel sújtott részeink mélyére nézünk, akkor ott meg fogjuk találni a piros rendszer által szabályozott fájdalmas érzéseket.
Nincs más dolgunk, mint együttérezni ezekkel, mert az együttérzés bekapcsolja a zöld rendszerünket, és az csillapítja a piros rendszerünkkel kapcsolatos érzelmi kellemetlenséget, fájdalmat, szenvedést.

Nem az érzelem a rossz. Nem az a részünk a rossz, amely hordozza ezeket az érzelmeket, hanem az, ha száműzzük magunkból ezeket a részeket. Akkor megnyugtató, integráló átölelés, védelem híjján szélsőséges viselkedésre bíztathatnak.

A gyerek, akit nem szerettek otthon, felgyújtja a szülői házat, hogy a tüzénél melegedjen, tartja a mondás.
Így vannak ezek a részeink is. Ha nem tudnak melegedni a szeretetünk melegénél, akkor akár valamilyen deviáns cselekedet tűzvészébe is kergethetnek, felgyújthatják az életünket, hogy annak a melegénél melegedjenek...

A szeretetteljes gyöngéd, átölelő együttérzéshez viszont az szükséges, hogy beismerjem azt, ami bennem van, beismerjem ezen részek jelenlétét bennem. Kimondjam, szembe nézzek velük.
Ez nem azt jelenti, hogy azt állítom, hogy csak ők vannak bennem, de a részeim.

Ma egy hasonló gyakorlatot fogunk végezni a tegnapihoz, csak itt most negatív tulajdonságokat, fájdalmas érzelmekre fogjuk azt mondani, hogy „ilyen vagyok”.

Fontos azt tudnom, hogy amikor tulajdonságokat mondok magamnak, hogy milyen vagyok, akkor nem globálisan értem. Nem azt értem, hogy ilyen vagyok, és más nincs bennem. Ilyenkor az a részem szólal meg, amelyik azt a tulajdonságot, érzelmet hordozza, én pedig mint az együttérző részem ölelem őt át.

Megjelenhet bennem egy félelem, hogy most bebeszélem magamnak azokat a dolgokat, amelyekből változni akarok, hogy pont azt erősítem meg, amilyen nem akarok lenni. Félhetek a kiejtett szavak mágikus jelenségétől, hogy én most önbeteljesítő jóslatként mondom ki magamra azt, amit nem akarok.
Lehet ilyen hatása is, ha ilyen hozzállással mondom ki.

De fontos tudatosítanom, hogy valóban a belső hozzáállásomtól függ a hatás, amit el fogok érni

Ha úgy mondom ki, hogy „szomorú vagyok”, „önző vagyok”, „lusta vagyok” stb., hogy közben elképzelem, hogy egy rész mondja ki magáról, hogy végre ne kelljen menekülnie, hazudnia, ne kelljen letagadnia azt, ami a valósága. Hogy úgy mondja ki, mint ahogyan kimondom, hogy a térképen hol tartózkodom, hogy aki el akarja magyarázni, merre menjek tovább, tudja, hogy mit nézzen a térképen, merre vezessen, akkor hihetetlenül felszabadító.

Ennek a gyakorlatnak a lényege, hogy végre letehessem az álarcaimat, hogy végre letegyem azt a súlyt, hogy nekem valamilyen másnak kell lennem, mint amilyen vagyok. Hogy végre letegyem azt a súlyt, hogyha vannak bennem sebzett részek, és ezeket valaki meglátja, akkor egyedül maradok.
Ez rettenetes nehéz teher, olyan jó lenne tőle megszabadulni.

Paradox módon pedig pont ez a kimondás fog ahhoz hozzásegíteni, hogy megváltozzam, hogy ez a rész gyógyuljon bennem.