Ráhangolódás a
belső vezetetségünkre

A belső világunkhoz való kapcsolódásnak, az önmagunkra való ráhangolódásnak sokféle meditációs útja van.
Ezek közül kettőről szertnék most írni: az imaginációs gyakorlatokról és a testfókuszú gyakorlatokról.

Egyik sem jobb a másiknál, viszont az nagyon személyre szabott, hogy kinek mikor, melyik az, ami jobban segít, célzottabban segít.

Vannak olyan személyek, akik számára az imaginációs gyakorlatok izgalmasak, a testfókuszú gyakorlatok unalmasak.

Amikor a képzeletemet használom, gazdag képanyag, izgalmas belső történések jelennek meg. Lenyűgöz, amit a képzeletemben tapasztalok, hiszen annyira színes, annyira különleges. Olyan, mint egy mesevilág, amelybe mindig vágytam, és amelyet mintha a gyerekkorommal együtt magam mögött hagytam volna. Olyan jól esik ide újra visszatérni.

Amikor a belső képeinkkel dolgozunk, segít, hogyha a fókusz elsősorban nem a képek tartalmán van, hanem azokon a tapasztalatokon, érzelmeken, testérzeteken, amelyek ezeket a képeket kísérik.
Vannak bonyolult pszichoterápiás és/vagy spirituális síkon magyarázó lexikonok, amelyek a belső képeinkben megjelenő szimbólumokat értelmezik. Ezekben van igazság, de ha az ilyen lexikonokban, szimbólumrendszer magyarázatokban található információt mechanikusan alkalmazzuk a saját, vagy mások képzeletében megjelenő tartalmakra, akkor megtörténhet, hogy pont attól szakadunk el, amihez közel szeretnénk menni, amit érinteni szeretnénk: a hús-vér ember itt-és-mostban való jelenlététől.
Érzékelni a saját valóságunkat, belső világunkat, amely a képzeletünkben különböző képek, szimbólumok formájába testesül, az elsődleges.
A képek tartalma, és az azok közötti elméleti információ lehet hasznos, de jó, ha mindig másodlagos marad.

Az imaginációs gyakorlatok legmélyebb célja: a képzeletünkben megjelenő tartalmakon keresztül megtapasztalni a saját magunkra való figyelést, a saját magunkra való hangolódást, a saját belső világunk érintését. Ez inkább érintés, ez inkább együttlét, mint egy szimbolikusan kódolt információ értelmezése.
Mindkét folyamat fontos, de az együttlét tapasztalata az elsődleges.

Olyan ez, mint amikor két ember, akik összetartoznak, beszélget. Fontos az is, hogy miről beszélgetnek. De a legfontosabb, hogy együtt vannak. A párbeszédükben megtestesül ez az együttlét.

Erre az együtlétre van szükségünk önmagunkkal is.

Amikor imaginációs gyakorlatokat végzek, megjelenhet annak a veszélye, hogy a belső képeimet egy adott szimbolómrendszer-magyarázathoz mérve nemcsak mechanikusan, személytelenül fogalmazok meg magyarázatokat, hanem egyfajta mágikus gondolkodással vonok le következtetéseket a jelenemre, múltamra vagy a jövőmre nézve.
Azt gondolom, hogyha ez vagy az a kép megjelent bennem, akkor ez azt jelenti, hogy egy bizonyos dolog fog történni az életemben.
Van annak esélye, hogy az intuícióm ilyen módon jelzett, van olyan, amikor ilyen módon jövök rá valamire, de ezeknek a következtetéseknek gyakran kevés valóságalapja van, és inkább ábrándokba ringatnak, mint közelebb hoznak a valóságomhoz.
Ezért érdemes óvatosnak lenni.

A testérzeteinkre figyelés, a légzéstechnikák, a mozdulatok a gyakorlás az elején több emberben unalmasnak tűnhet, mint a képzelettel való munka. Monotonnak, üresnek.
Nem mindenki érez rá elsőre annak az ízére, hogy milyen a testemet érzékelni.
Hogy milyen izgalmas és gazdag világ tárul fel, ha kapcsolatban vagyok a saját testérzeteimmel.
Egy sokkal megfoghatatlanabb, de annál valóságosabb, biztosabb, egyértelműbb belső világ.

Belső folyamatok gomolyognak, amelyek olyan mélyen van bennünk, hogy nagyon nehéz szavakba önteni.
Ezért nehéz róla beszélni, szavakkal kifejezni azt a lenyűgözöttséget, azt az izgalmat, amely ezekben a gyakorlatokban nyílik meg.

Itt is megvan a veszélye annak, hogy egy bizonyos testérzetet valamilyen a pszichológiai, vagy a spirituális síkra fókuszáló lexikon alapján mechanikusan, személytelenül értelmezzek. Ezekben a lexikonokban sok igazság van, de ha megállunk egy felszínes, mechnikus magyarázatnál, elveszítjük a lényeget: önmagunk észlelését.

Az az érzés, hogy „létezem”, hogy „vagyok”, hogy biztonságban vagyok, hogy lehetek önmagam, hogy élhetek, kiállhatok magamért, érdemes a szükségleteim kielégítéséért tennem, hogy jogom van kérni másoktól, amire szükségem van, hogy meghúzhatom a határaimat, elsősorban mind a saját testemmel való kapcsolatból kristályosodik ki.
Még mielőtt beszélni tudtam, még mielőtt belső képeimre figyeltem, a képzeletem működésével foglalkoztam, már érzékeltem a testemet, és azt, ahogyan a testemhez viszonyulnak, ahogyan a testemet érintik, ami a testemben történik.

Ha nem volt tér elidőznöm a testem tapasztalatainál, ha nem éreztem kíváncsiságot, érdeklődést, szívmelegséget a rólam gondoskodó felnőttek részéről a testi tapasztalataim iránt, akkor számomra is unalmassá és üressé váltak belső tapasztalataim.
Azzal, hogy olyan gyakorlatokat végzek, amelyekkel a testemre, a légzésemre, a testérzeteimre, a mozdulataimra irányítom a figyelmemet, ezt a hiányosságot tudom pótolni.

Az elején üresnek tűnhet, netán idegesítőnek. De ha kitartok, de ha elidőzöm ott, ahol úgy tűnik, hogy nem történik semmi, vagy ahol fájdalmas dolgok történnek bennem, akkor egy idő után valami elkezd mélyen megváltozni bennem... Elkezdek nagyon mélyen érdekes, izgalmas lenni önmagamnak...

Ez a gyógyulás útja...

Erre hívlak Titeket, amikor ezt az 5 hetes meditációs programot meghirdettem.
5 héten át szánj 5 percet a saját testeddel való kapcsolódásra!
Akkor is, ha az elején úgy tűnik neked, hogy nem történik semmi.
Teljesen biztos vagyok benne, hogyha kitartasz, az 5 hét végére valami nagyon mélyen változásnak indul benned.