Ráhangolódás a
belső vezetetségünkre

Amikor a légzésünk ritmusára figyelve engedjük, hogy a testünk úgy mozduljon, ahogyan szeretne, nem az a fontos, hogy hogyan néz ki kívülről.
Az sem cél, hogy valamilyen kifinomult mozgástechnikához igazítsuk a mozdulatainkat. Egyetlen szempontot tartunk szem előtt: hogy ráhangolódjunk önmagunkra, a belső vezetettségünkre.

Gyakoroljuk ezt az intuitív ráhangolódást. Hogy engedjük a testünket szabadon mozdulni. És azt is gyakoroljuk, hogy ugyancsak intuitíven, de tudjuk szabályozni mozdulataink nagyságát, vadságát, energikus voltát. Érdemes próbálkozni azzal, hogy mint egy csapot, megengedem és elzárom. És miután mindkettőről van elég tapasztalatom, valahol középen megállapodom.

Egyszerre van az, hogy ráhagyatkozom arra az erőre, amely belülről mozdít, és egyszerre van az, hogy irányítom is ezt az erőt.
Ez első hallásra paradoxonnak tűnik. A gyakorlás segít ráéreznem az ízére.

Ez az irányítás nem egyfajta parancsolás, mint amit látni lehet egyes spirituális gyakorlatokban, ahol valamiféle spirituális entitásnak parancsolnak, hívják, vagy kiűzik.
Függetlenül attól, hogy léteznek vagy sem ilyen entitások, a hozzáállás, amely ezekben a gyakorlatokban megjelenik, nagyonis valóságos.

E fölényes, tekintélyelvű, néha durva, vagy személytelen működésmóddal szemben, egy nagyon finom, de ugyanannyira határozott, tiszteletteljes hozzáállás kialakítására van szükségünk. Ahol beleérzünk, hogy mennyire adhatjuk át magunkat itt-és-most a bennünk felfakadó erőnek, és nem engedjük, hogy ettől jobban mozgásba hozzon minket.

A gyakorlás folyamán erős feszültségek jelenhetnek meg a testünkben. Olyan, mintha valami fojtogatna, össze akarna szorítani, roppantani, vagy szét akarna robbantani.

Hogyha sokat bántottak bennünket, akkor ezt a fajta feszültséget az agresszióval kapcsolhatjuk össze. Úgy értelmezhetjük, hogy ez a feszültség egy olyan énrészünknek a megnyilvánulása, amely bántani akar, fájdalmat okozni, megbüntetni, uralkodni rajtunk, megszégyeníteni, vagy akár megsemmisíteni.

Ha úgy maradunk benne a gyakorlásban, hogy közben azt éljük meg, hogy teret adunk a bennünk levő, ellenünk forduló destruktív erőknek, akkor tovább sérülhetünk. Jobban begyakoroljuk az önmagunk bántását...

Ha ilyen erő jelenik meg, amely testi fájdalmat okoz, akkor fontos tudatosítanunk, hogy ez csupán annak a következménye, hogy sokat bántottak minket, és amikor valami fáj, akkor annak van számunkra egy olyan felhangja, hogy valaki bánt, vagy bántani fog. Hogy amikor erő jelenik meg, akkor rögtön azt érezzük, hogy erőszakot fognak tenni rajtunk.

Olyan ez, mint a híres klasszikus kísérlet Pavlov kutyájával, aki addig hallotta a csengőt étkezés közben, hogy amikor már nem kapott enni, csak a csengő szólalt meg mellette, elindult a nyálelválasztása. Az idegrendszere összekapcsolta a csengő hangját az étkezéssel.
De egy idő után, miután többször nem kapott enni, amikor szólt a csengő, a két dolog szétkapcsolódott benne, és már nem nyálazott csengőszóra.

Ugyanígy mi is megtanulhattuk, hogy a testi feszülés és az agresszió, az erő és az erőszak együtt járnak.
De ezt az összekapcsolódást megfelelő gyakorlással szét is választhatjuk magunkban.

Amikor megjelenik bennünk a feszültség, és a késztetés, hogy az erő átélésével bántsuk magunkat, szemlélhetjük, ízlelhetjük úgy ezt a bennünk levő feszültséget, mint a bennünk levő energiának a felgyülemlését, amely teret akar kapni, szabadon akar áramlani az életerőnk részeként. Amely érződni akar. Amely nem bántani, hanem létezni, kibontakozni, élni akar. És közben fordulhatunk önmagunk felé gyöngéden.

Ez az elején nehéz feladatnak tűnhet, de egy idő után átértelmeződik mélyen, zsigerileg bennünk ez a feszültség, sőt, akár egyfajta extatikus, kellemes felhangja is megjelenhet.

Ez a folyamat oda vezet, hogy a mindennapi életben megjelenő önmagunk elleni agresszió elkezd csökkenni. Hiszen a gyökereinél, a testérzeteinknél gyógyítjuk ebben a meditációs folyamatban...