Út a női szívünkbe -
8 napos meditációs út

Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy a meditáció lehet "passzív" abban az értelemben, hogy a figyelmemet belülre irányítom, és azt fedezem fel, ami bennem történik, vagy "aktív" abban az értelemben, hogy a képzeletemen, a figyelmemen kívül az érzékszerveimet, a mozdulataimat is használom benne.

​Ebben a bejegyzésben a tükör használatáról, mint meditációs technikáról szeretnék írni.

Amikor figyelmünket befele irányítjuk, segíthet, hogy becsukjuk a szemünket. Így kizárjuk a vizuális ingereket, és lehetővé tesszük, hogy éberebben észleljük azt, ami bennünk történik.

Ugyanakkor a behúnyt szemmel való meditálás esetén megvan annak az esélye, hogy elszakadjunk a saját valóságunktól. Ha meg is szólítjuk magunkat, női szívünket, azt, ami bennünk fáj, szenved, üresen csenghetnek a szavaink - főleg, ha csak gondolatban mondjuk őket ki -, és olyan, mintha nem érne el szívünk közepébe, mintha nem is önmagunknak mondanánk.

Az is megtörténhet, hogy olyan valószerűtlennek, megfoghatatlannak érezzük a belső világunkat. Mintha nem tudnánk tájékozódni benne. Mintha egyfajta őskáoszt tapasztalnánk. Mintha nem lennénk biztosak abban, hogy jól ismerjük-e (f)el azt, amit észlelünk.

A tükörbe nézni szembesít önmagunkkal. Saját tekintetünk elől nem menekülhetünk el. Ha saját tekintetembe nézek, akkor jobban érzékelem önmagamat. Valóságosabban. Ad egy biztonságérzetet. Ez valóban én vagyok. Valóban így érzek. Valóban ez történik bennem. Valóban "látom" magam, a szó szoros értelmében.

Legmélyebb sebeinket az által szereztük, hogy "nem láttak" minket. Nem látták meg valódi szükségleteinket, valódi fájdalmunkat, valódi örömünket. Nem látták, és nem válaszoltak nekünk, akik olyanok voltunk, mint amilyennek nem láttak.

Ezért leginkább az gyógyít, amikor látnak bennünket. Ennek a látásnak az egyik formája, amikor mi látjuk magunkat.

Ez történik, amikor a tükörbe nézünk.

Főleg nőként, ha a tükörbe nézünk, általában azt vesszük észre magunkon, ami nem tetszik. Ami "nem áll jól". Ami "nem nőies". Ami "nem vonzó."

A tükörbe nézésünk a legrosszabb esetben az önkritika egyik nagyon durva formájával társul.

Vannak olyan nők, akik nem képesek a tükörbe nézni. Olyan mély elégedetlenség fogja el őket azzal kapcsolatban, ahogyan kinéznek.

​Kevésbé rossz esetben azért nézünk a tükörbe, hogy megigazítsunk valamit magunkon. Hogy megfésülködjünk, sminkeljünk, megnézzük, hogy jól elkentük-e az arcápolót az arcunkon.

Egyik esetben sem látjuk magunkat igazán.

Első esetben azért nem, mert csak testünk vélt vagy valós hiányosságaira figyelünk. A második esetben mert felszínesen akarunk magunkon valamit igazítani.

​Ráadásul sokan nőttünk fel úgy, hogy kislányként, amikor saját tükörképünket néztük, vagy akár csodáltuk, ránk szóltak a felnőttek, hogy ne legyünk hiúak. Amikor tetszett az, amit a tükörben láttunk, amikor saját tükörképünkkel játszottunk, megszégyenítettek minket. Tabu volt, szégyen volt gyönyörködni önmagunkban.

Meditációs céllal nézni a tükörbe egészen más. Úgy szemléljük magunkat, hogy a szívünk mélyébe nézünk közben.

Azt mondja a szólás, hogy "a szem a lélek tükre".

Amikor a tükörben saját tekintetemet szemlélem, valójában a szívem, a lelkem mélyére nézek le.

És látom magamat... megtapasztalom, hogy végre valaki lát engem... Elkezd beteljesülni a legmélyebb vágyam... Hogy végre látva legyek.

Az a tapasztalat, hogy látva vagyok a sebezhetőségem megnyílásával jár.

Ha látnak, ha észrevesznek, bánthatnak is.

Ezért félünk attól, hogy látva legyünk.

A meditációban biztonságos tér van. A meditációban megtapasztalhatom, hogy úgy vagyok látva, hogy közben nem bántanak. Hogy közben szeretnek és elfogadnak.

Ezt a szeretetteljes, elfogadó tekintetet gyakorlom...

A tükrös meditáció segít a szégyennel való munkában. Hiszen a szégyen elrejtőzni hív. A szégyen egy erőteljes szorongás, attól való szorongás, hogyha meglátnak, hogyha észrevesznek rajtam, bennem valamit, akkor nem fognak elfogadni. Rossznak ítélnek, kiközösítenek. A kiközösítés félelme pedig egzisztenciális szorongás. A gyermek félelme, az ősember félelme: ha egyedül maradok meghalok...

​Ezért a szégyen ellenszere az együttérző, elfogadó, gyöngéd tekintet. Ami azt üzeni: látlak, és elfogadlak, befogadlak. Ez oldja a magány, az elutasítottság, a megszégyenítés, a kirekesztettség egzisztenciális szorongását, halálfélelmét.

​A tükörrel való gyakorlat segít integrálni magamba azokat a tulajdonságokat, amelyeket letagadok. Segít integrálni az árnyékomat. Látom őt, és nem tudom már letagadni. Látom, hogy hozzám tartozik. Látom őt, és elkezdhetem átölelni, befogadni, visszafogadni... És elindul a gyógyulás... a teljessé válás...

A tükörrel való gyakorlat segít azt is megtapasztalni, hogy vannak énrészeim. Segít szétválasztani a bennem levő érzelmeket, gondolatokat, hozzáállásokat. Így csökkenti a bennem levő káoszt.

Elképzelhetem, hogy a tükörben van a sebzett női szívem, és a saját testemben van az együttérzés, az elfogadás, a gyógyító erő. És párbeszédbe hívhatom őket egymással.

Így növekszik bennem az önelfogadás.