A gyerekek a kritikus szülőktől azt tanulják meg, hogy a kritika egy hasznos és szükséges motivációs eszköz. Ennek következtében a felnőtt korukban azt fogják hinni, hogy csak akkor képesek motivációikat fenntartani, és céljaik eléréséért küzdeni, ha durva önkritikát alkalmaznak, és kíméletlenül bánnak önmagukkal.

A tapasztalat azt mutatja, hogy hosszú távon a legjobb teljesítményt akkor tudjuk magunkból kihozni, ha biztonságban érezzük magunkat, és bízunk másokban. Ezért szinte ösztönösen, a legtöbb esetben, amikor szeretteinket motiváljuk, értésükre adjuk, hogy szeretjük őket, bízunk bennük, támogatjuk őket. Valami különös oknál fogva önmagunkkal szemben az ellenkező hozzáállást gyakoroljuk.

Kutatások alátámasztják, hogy az önbizalomnak drámai hatása van arra a képességünkre, hogy elérjük a céljainkat. Az önkritika hosszú távon aláássa az ön-hatékonyságunkba vetett hitet, ezért inkább árt, mint használ annak a képességünknek, hogy a legjobbat adjuk magunkból.

Tagadhatatlan, hogy az önkritika rendelkezik motiváló erővel, de ez a hatás a félelmen alapul. Mivel nagyon kellemetlennek éljük meg azt, hogy kritizálva legyünk, arra leszünk motiválva, hogy meneküljünk saját önítéletünktől. Ez rövid távon működik, akár látványos eredményeket is hozhat, de nagyon komoly hátulütői vannak.

Az egyik legnagyobb probléma azzal, ha a félelemmel motiváljunk önmagunkat az, hogy a félelem aláássa a teljesítményt: elvonja a figyelmünket a feladatról, csökkenti a fókuszáló képességünket. Sőt a szorongás odavezethet, hogy tudat alatt az ember önsorsrontó viselkedésbe kezd. Lecsökkenti a saját teljesítményét, szabotálja önmagát, hogy legyen indoka megmagyarázni az esetleges kudarcot. Nem igyekszik eléggé céljai elérésére, mert kevésbé szégyelli azt, ha igyekezete hiányosságaival tudja magyarázni kudarcait, mintha képességei hiányosságaivel tenné. A halogatás ugyanilyen védekező mechanizmus lehet: könnyebb megbocsátaunk magunknak a felkészültség hiányát, mint azt, hogyha képtelenek vagyunk valamire. Ilyen esetben minél jobban kritizáljuk magunkat, annál jobban nő bennünk a szorongás, és annál inkább felerősödnek az önsorsrontó viselkedések, ami miatt még jobban vádoljuk magunkat, és egy ördögi kör csapdájába esünk.

Ezzel szemben az önegyüttérzés az erejét a szeretetből és nem a félelemből meríti. A szeretet lehetővé teszi az önbizalom és a bizonságérzet növekedését. A testünkben ez az oxitocin felszabadulása által történik, szemben az önkritika amigdalát aktiváló hatásával, amely következménye a szervezet kortizollal való elárasztása.

Az egyik elterjedt önegyüttérzéssel kapcsolatos tévhit, hogy az önegyüttérzés pusztán annyit jelent, hogy megtanuljuk megnyugtatni magunkat. A gyógyulás és növekedés viszont nem következhetne be egy ilyen felszínes kezelés hatására.

Önmagunk megnyugtatása az önegyüttérzés egyik fontos lépése, de nem öncélú. Azáltal, hogy egy nyugodtabb, gyöngédebb állapotba kerülünk olyan képességeink aktiválódnak, amelyek lehetővé teszik, hogy küzdjünk a céljainkért.

Az önkritika azt kérdezi: „elég jó vagyok-e?”, az önegyüttérzés azt kérdezi, „mi jó nekem?” Az önegyüttérzés az egészségre és boldogságra irányuló legmélyebb vágyainkat érinti. Aki törődik magával, az meg fogja tenni azt, amire szüksége van a tanuláshoz, növekedéshez, gyógyuláshoz, kiteljesedéshez. Természetessé, mintegy belülről fakadóvá válik számára, hogy meg akarja változtatni azokat a viselkedési mintáit, amelyek nem segítenek, akkor is, ha ez olyan dolgokról való lemondással jár, amelyek rövid távon kellemesek.

Az önegyüttérzés magába foglalja önmagunk mélyebb értelemben vett megbecsülését, olyan döntések meghozatalát, amelyek hosszú távon vezetnek a jólléthez. Meggyógyítani és nem állandósítani akarja a működési zavarokat.

Sokszor találkozunk azzal a hozzáállással, amely szembe állítja önmagunk kényeztetését és a hosszú távú céljaink elérését. Az önegyüttérzés integrál és nem szembeállít. Az önegyüttérző ember tudja, hogy nincs gond azzal, ha néha kényeztetjük magunkat, hiszen ez lehet egy aktuális formája az önmagunkról való gondoskodásnak. De nem jó túlzásba vinni, mert megakadályozhatja, hogy elérjük azt, amit akarunk: hogy kibontakozzanak a bennünk rejlő képességek.

Ha fejlődni akarunk természetesen szükségünk van arra, hogy szembenézzünk mindazzal, amivel ártunk magunknak, és megkeressük, hogyan viselkedhetünk jobban. Ami sok embernek nem egyértelmű, hogy ebben a folyamatban nem szükséges kegyeltennek lennünk önmagunkhoz. Lehetünk önmagunkhoz kedvesek és támogatók, miközben benne maradunk a változás nehéz folyamatában.

Az erőfeszítés, hogy lemondjunk pillanatnyi kényelmünkről, és elviseljük a célunk elérése felé vezető úttal együtt járó kellemetlenségeket az önegyüttérzésből, a szenvedés enyhítésének természetes vágyából fakad és nem abból, hogy megmutassuk másoknak, milyen jók vagyunk.

A képességünk, hogy megvalósítsuk a céljainkat, részben attól is függ, hogy honnan jön a motivációnk. A belső motiváció abból fakad, hogy tanulni, növekedni vágyunk, vagy a tevékenység, amit folytatunk érdekes. Külső motiváció esetén az vezet, hogy elnyerjünk egy jutalmat vagy elkerüljünk egy büntetést. Mégha a jutalom és büntetés belülről jön, mint az önbecsülés jutalma vagy az önkritika büntetése, a motivációnk mégis külsőnek számít. Ezért céljaink megvalósításához szükséges képességeink megcsorbulnak ez utóbbi motivációk esetén.

Az önegyüttérzés azáltal segít bennünket céljaink elérésében, hogy csökkenti a kudarctól való félelmet, hiszen önmagunkkal kapcsolatos érzéseinket már nem a sikereink határozzák meg, hanem az a tiszteletteljes gyöngéd hozzáállás, ami önegyüttérzésünkből fakad. Kiszabadulva a kudarctól való félelem szorításából sokkal nagyobb kihívásokat is képessé válunk bevállalni, amelyek nagyobb sikerek lehetőségeit is megnyitják.

A tévhitekkel ellentétben az önegyüttérzőbb emberek sokkal hitelesebbek és függetlenebbek, míg azok, akik kevésbé önegyüttérzők sokkal inkább konformisták, mert nem kockáztatják a szociális ítéletet vagy visszautasítást. A hitelesség és függetlenség pedig a boldogság kulcsfontosságú tényezői.

​

Figyelhetünk arra, miből fakad a motivációnk: inkább félelemből, vagy inkább szeretetből? Milyen megtapasztalni egyiket, milyen a másikat? Hogyan érezzük a testünkben, érzelmeinkben, milyen gondolatok társulnak hozzájuk?