Az önegyüttérzés iránti tudományos érdeklődést az a tapasztalat indította el, hogy vannak emberek, akiknél az ABC modell kudarcot vall. Ezek az emberek beismerik, hogy változtatniuk kellene a gondolkodásmódjukon, de minél inkább törekednek erre, annál inkább olyan belső falakba ütköztek, amelyek lehetetlenné tették számukra ezt a változást. Arra panaszkodnak: „tudom, hogy nem kéne magamról azt gondoljam, hogy egy csőd vagyok, de nem tudok mit csinálni. Hiába mondom magamnak sokszor el, hogy nem igaz, egyszerűen ezt érzem.”

Egy ilyen személytől ha megkérdezzük, milyen hangszínen mondja magának azt, hogy ő „nem csőd”, valószínű azt fogja válaszolni, hogy durván, harsány kritikával: „Hát már megint azt gondolod, hogy egy csőd vagy?! Te nem tanulsz sohasem?! Értsd már meg, hogy nem vagy csőd! Nézd meg, hogy van egy családod, van munkád, az emberek felnéznek rád! Mennyi mindent elértél már az életben?! Nézd meg mennyi szerencsétlen él a földön! Hogy jössz te ahhoz, hogy csődnek tartsd magad?! Hogy lehetsz ennyire hülye?!” A paradoxon érezhető. Most nem „csőd” vagyok, hanem „hülye”. A magamhoz való negatív hozzáálláson semmi nem változott.

De ha nem is fűz valaki elmarasztaló és vulgáris szavakat ahhoz, amikor azokat a mondatokat mondja magának, amelyekkel helyettesíteni akarja megbetegítő gondolatait, a hangszínével ugyanilyen kemény kritikát közvetíthet saját maga felé. Az eredmény ugyanaz: a megbetegítő gondolatok maradnak, sőt még meg is erősödhetnek.

Ennek nagyon egyszerű neuropszichológiai magyarázata van. Amikor szomorúságot, haragot, szorongást keltő gondolataink vannak, a piros rendszerünk működik. Ha vádoljuk magunkat, kesergünk a múlton vagy aggódunk a jövőért és ezekkel összefüggésben levő gondolatok forognak a fejünkben, a piros rendszerünk szabályozza az érzelmeinket. Amikor pedig elkezdjük magunkat vádolni ezekért a gondolatokért, szintén a piros rendszerünk mechanizmusait használjuk. Így ahelyett, hogy lecsökkentenénk a piros rendszer működését, a meglévők mellé még adunk neki egy újabb tevékenységet: az önvádat.

Ezzel pedig a pozitív visszacsatolás ördögi köre indul be.

Az ördögi kör folytatódhat azzal, hogy amikor észrevesszük, hogy milyen erőteljesen kritizáljuk magunkat, elkezdjük az önkritikus működésmódunk miatt is elmarasztalni magunkat. Ezzel még egy feladatra kértük fel piros rendszerünket.

Ahogyan erőszakkal nem lehet legyőzni az erőszakot, úgy önkritikával sem lehet legyőzni az önkritikát. Ez az út teljesen terméketlen.

„Ne bántsd magad azért, mert bántod magad, abban a hiú reményben, hogy ez valahogyan odavezet, hogy ne bántsd magad.”

Az önegyüttérzés a maga gyengéd hangszínével az egyetlen járható út. A kedves és gyengéd hangszín, amellyel önmagunkat megszólítjuk, a zöld rendszerünket kapcsolja be. A zöld rendszer egy idő után csökkenti a piros rendszer működését, így az általa keltett megbetegítő gondolatok elkezdenek csitulni. Sokszor még arra sincs szükség, hogy megmagyarázzuk magunknak, hogy tévesek voltak, a zöld rendszer működése folytán jelentkező kedélyállapot egyértelművé teszi számunkra ezt. Az egészséges gondolatokat egyre kisebb ellenállással tudjuk fogadni, olyan érzésünk lesz, mintha valami mélyen megnyílna bennünk.

​

Figyelhetünk arra, hogy amikor önmagunkat próbáljuk egészséges gondolatokkal meggyőzni, milyen hangszínen szólunk önmagunkhoz? Az önkritika harsány, vagy az önegyüttérzés kedves, gyöngyéd hangján? Hogyan érezzük a testünkben és az érzelmeinkben a durva belső hangot és hogyan a kedveset? Ha észrevesszük hogy durva hangszínnel kritizáljuk magunkat, megpróbálhatjuk ugyanazt az információt kedvesen mondani magunknak. Mit tapasztalunk a testünkben, az érzelmeinkben?