A bántalmazó szenvedése

Előre szeretném bocsátani, hogy határozottan azt képviselem, hogy a bántalmazóktól meg kell védenünk magunkat, és semmilyen emberi sebzettség nem jogosít fel senkit arra, hogy másokat bántalmazzon. Semmilyen szenvedés nem indok arra, hogy eltűrjük a bántalmazást.

Ezzel együtt, ebben a bejegyzésemben szeretnék együttérzéssel néhány gondolatot írni, ami hozzásegíthet egy bántalmazót kilépni a bántalmazó szerepéből.

Vannak olyan emberek, akiket már egészen kis koruktól kezdve a család fekete bárányának tartanak. Alig pár évesek, de már a felnőttek gyanakvó szemekkel méregetik őket, és „elkaplak te gazember játszmát” játszanak velük. Bármi csínyt tesznek, fennhangon vágják a fejükhöz, hogy „na ugye, megmondtam én, hogy milyen rossz gyermek vagy”. Amikor pedig kedvesek, segítőkészek, sötét pillantással vizslatják őket, és egész lényükkel azt sugározzák feléjük, hogy „átlátnak a szitán”, tudják ők, hogy ez most csak manipuláció, csak azért van, hogy elérjenek valamit.

A sorozatos megszégyenítés hatására az ilyen ember már gyerekkorában megtanulja, hogy ő lényegében rossz, velejéig rossz. Saját magától is undorodni fog. Saját szavait, tetteit, jó szándékát is meg fogja kérdőjelezni. Az az énrésze erősödik meg, amelyik a másik embert le akarja győzni, ki akarja zsákmányolni, meg akarja alázni. Miközben ezt teszi, saját magát is mélyen elítéli.

Ördögi kör indul be. Minél jobban undorodik magától, annál jobban bánt másokat.

Felnőtté válva elkezdi egyre jobban hárítani azt, hogy másokat bántalmaz azzal, amit tesz. Kifogásokat talál. Másokat hibáztat. Ideig-óráig talán sikerül magát meggyőznie arról, hogy viselkedése helyes, de zsigereiben ott marad a szégyen megfoghatatlanul mély szenvedése.

Azonosul a bántalmazó szereppel. Azonosul a bántalmazó énjével.

Akkor tud kilépni a bántalmazó szerepből, ha megtapasztalja, hogy ő nem azonos ezzel a szereppel. Hogy van benne egy egészséges rész, aki tud együttműködni másokkal, tud szeretetkapcsolatban lenni másokkal. Hogy ő akkor is önmaga marad, hogyha egyre inkább ezzel az egészséges részével azonosul. Csak ha megtapasztalja a benne levő kapcsolódásra képes részt, tudja elengedni a bántalmazó részével való azonosulást.

Továbbra is ott lehetnek azok az impulzusok, amelyek bántalmazásra hívnák. Továbbra is ott lehetnek a régi beidegződések. A bántalmazó-én továbbra is törekedhet arra, hogy átvegye az irányítást. Ezt nem kell letagadni.

Sokat segíthet az a felismerés, hogy azért, mert van lehetőségem és „tehetségem” bántani valakit, dönthetek úgy, hogy nem fogom bántani. Hanem a bántalmazás helyett elmerülök az együttműködés örömében, lenyűgözöttségében.

Valaki számára, aki évtizedeken át bántalmazónak ismerte magát, igazi fellélegzés, lenyűgözöttség lehet, ha megtapasztalja, hogy úgy tud másokhoz kapcsolódni, hogy az mindkét félnek kölcsönös épülésére szolgál. Hogy ebben a kapcsolódásban megjelenik a szeretet, a tisztelet, a jó szándék, a gyöngédség, az intimitás.

Minél inkább tud hinni abban a részében, amely erre képes, annál egészségesebb kapcsolatokat alakít ki.

Ide eljutni hosszú út, sok munka és sok szenvedés. Nincsenek receptek. És nem a bántalmazottak felelőssége elindítani a bántalmazót a változás útján.

De akadhat olyan ember, aki egy bántalmazó módon működő személlyel találkozva szabad tud maradni, és meg tudja szólítani a bántalmazó egészséges énjét, legyen az bármily kicsiny és fejletlen. Ez a megszólítás, ez a kapcsolódás életmentő és sorsfordító tud lenni.