A tapasztalatmegosztás intimitása

Sokféle tapasztalatban lehet részünk.

Általában azt szoktuk meg, hogy a „külső” tapasztalatokról beszéljünk. Arról, hogy merre jártunk, mit csináltunk, kikkel találkoztunk, mit valósítottunk meg. Esetleg intellektuális kalandokról, hogy éppen mit olvastunk, milyen előadást, podcastot hallgattunk meg. Milyen új információkkal gazdagodtunk egy-két érdeklődési körünknek megfelelő témában.

Ritkábban talán arról is beszélünk, hogy valaki felbosszantott, elszomorított, vagy éppen megörvendeztetett. Vagy arról, hogy a testünk hol fáj, milyen betegségünk van, vagy éppen miből gyógyultunk meg.

Fontos ezeket megosztani olyan emberekkel, akik megértenek, elfogadnak, érdeklődést mutatnak irántunk és ezek iránt a tapasztalataink iránt. Erősíti az egymással való kapcsolatainkat, megerősíti az önbizalmunkat, önbecsülésünket. Támogató, gyógyító.

Van viszont a tapasztalatainknak egy olyan síkja, vagy olyan típusa, amelyekről nagyon ritkán beszélünk. Ezek pedig a bennünk levő fantáziaképek, és azok a testérzetek, amelyeket inkább a spiritualitás szókészletével tudunk leírni.

Amikor különféle belső erőket, energiákat érzünk a testünkben áramolni, vagy éppen bezárulást, gátat érzünk ebben az áramlásban. Fantáziaképeink, szimbólumok, amelyek az életünk különböző aspektusait egy másik módon írják le, mint amikor fogalmi gondolkodással próbáljuk őket megfogalmazni.

Ezek a „belső” tapasztalatok nagyon intimek, és megosztásuk sebezhetővé tesz.

Bár kívülről nézve semmi különös nincs abban, ha ilyeneket mondok, hogy „úgy érzem magam, mintha kinyílna bennem egy virág”, „olyan minthogyha egy forrás fakadna a mellkasom közepéből”, „olyan, mintha a talpamtól indulna egy energiaáramlás, és megakadna a torkomnál, nem megy fennébb”, ezek is egyszerű szavak, mégis... zavarba jövünk, és talán még szégyenérzetünk is támad, hogyha ilyen módon akarunk osztozni a tapasztalatainkról.

Hirtelen olyan védtelennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, mint egy kisgyerek... gyerekes butaságnak tartjuk ezeket a tapasztalatokat...

Ez a fajta leírása annak, ami bennünk és velünk történik, sokszor száműződik a spirituális köröbe.

Ez egyrészt azt eredményezi, hogy vannak, akik ezt valamiféle privilégiumnak tartják, különbnek képzelik magukat, mint mások, mert ilyesmivel foglalkoznak. Akár monopóliumot akarnak erre a beszédmódra, szabályokat állítanak, hogy mit szabad mondani és mit nem, mi hiteles és mi nem, milyen fogalmi készlettel szabad ezeket a tapasztalatokat kifejezni, és milyennel nem. Rögtön irányítani akarják azokat, akik elkezdenének így beszélni, és a saját tapasztalataik alapján akarják idomítani.

Másrészt pedig egyfajta bizalmatlanságot ébreszt az ilyesfajta beszédmóddal szemben. Mintha ez valami valóságtól elrugaszkodott álomvilág lenne. Amibe egyesek menekülnek, vagy sarlatánkodnak benne, hogy másokat manipuláljanak.

Hogy van-e valamilyen más dimenzió, amiben egy egészen sajátos jelentést nyer ez a fajta beszédmód, azt nem tisztem eldönteni.

De arról egyre inkább kezdek meggyőződni, hogy a leghétköznapibb emberi tapasztalatok is leírhatok ezzel a beszédmóddal, ezen a síkon. És arról is, hogy minél inkább megtanulunk egymással ilyen módon is beszélni, annál inkább mélyül köztünk a kapcsolat, és annál inkább gyógyulunk, és gyógyítjuk egymást.

Mégha nem is lenne semmiféle természetfeletti erő, ha ez a fajta kifejezésmód nem lenne más mint egy szimbolikus nyelvezet, akkor is lenne létjogosultsága. A valóságunknak egy, a testérzeteink és belső képeink általi másfajta, finomabb, mélyebb kifejezését foglalja magába. Az emberi képességeinket teljesebb módon mozgosítja.

Ugyanakkor ez a sík, ez a terület nagy figyelmet és óvatosságot is igényel. Mert itt valóban nagyon sebezhetőkké válunk.

Nem csoda, hogy száműződött a különféle spirituális körök, programok, és újabban egyre inkább a pszichoterápiák világába is. Mert nagyfokú védelmet, már-már szakértelmet igényel.

Több elvonulás végén, ahol a résztvevők ilyen módon osztoznak egymással a vezetők arra hívják fel a résztvevők figyelmét, hogy „zárják be a szentély ajtaját”, és hogy a tapasztalatokról, amik itt történtek, senkinek ne beszéljenek, csak az azokból levont következtetésekről.

Ez egyrészt védelmi célt szolgál, és mint ilyen, jó tanács.

Másrészt viszont arra bátorít, hogy a mindennapi életben ne használjuk ezt a fajta „mélyebb” figyelmet igénylő síkról való megosztást.

Így viszont ketté szakad az életünk, kétfelé szakadnak a tapasztalataink. Lesz egy „felszínesebb” sík, amit megosztunk a mindennapjainkban, és lesz egy „mélyebb” sík, amelyről csak „szakmai fórumokon” beszélünk. Ez életidegen.

Ehelyett az lenne fontos, hogy egyre érettebbé váljunk a tapasztalatainknak erre a részére figyelni, és egyre inkább megtanuljuk azt, hogy néhány közelebbi barátunkkal hogyan osztozzunk ezekről. Hogy megosztásuk ne sebezzen meg, hanem gyógyítson.

Ez a tapasztalataink megosztásának egy másik kultúrája... olyan jó lenne, ha ez egyre inkább kialakulna köztünk...