Nézőpontváltás a megpihenésben

Amikor a túlhajszolt munkában oly mértékben érkezünk el a határainkig, hogy testünk és lelkünk különféle egyre súlyosbodó tüneteket produkál, előbb-utóbb belátjuk, hogy nem tudunk egyedül kijutni ebből az állapotból.

Ilyenkor felkeresünk egy segítő szakembert, mintha orvost keresnénk fel, és várunk tőle valamiféle ,,gyógyszert", ,,csodaszert", azt hogy ő majd megszerel bennünket.

Egy idő után eljutunk arra a (f)elismerésre, hogy változtatnunk kell.

Ezért a változásért nekünk kell tennünk. Beiktatunk néhány szabadidős tevékenységet.

Ám ezekre a tevékenységekre az elején úgy tekinthetünk, mint gyógyszerekre, valami plusszra, ami idegen tőlünk, az életünktől. Amit bele kell zsúfolnunk az amúgy is túlfeszített mindennapjainkba, azért, hogy tudjuk azt a teljesítményt nyújtani az életünk más területein, amit eddig.

Mintha a teljesítményünk lennénk mi, mintha az eddigi tevékenységeink tartoznának az identitásunkhoz, és az, amit most beiktatunk a napjainkba, valami tőlünk idegen teljesítménynövelő szer lenne.

Ahogy haladunk a gyógyulás útján, rádöbbenünk, hogy ez nem így van.

Rádöbbenünk, hogy az, ahogyan önmagunkat ezekben az új ,,tevékenységekben" megtapasztaljuk, sokkal mélyebb, sokkal hitelesebb képet nyújt rólunk, mint ahogyan eddig ismertük magunkat.

Ezek a tevékenységek forrássá válnak, és átalakítanak bennünket, megtanítanak arra, hogy egészen másképp legyünk jelen életünk többi területein.

Nagyonis hozzánk tartoznak...

Ez egy nézőpontváltás... Elkezdünk nemcsak tenni, hanem egyre inkább jelen lenni minden tettünkben, egész életünkben...