A felnőtt kapcsolata a szüleivel

Amikor elkezdünk fejlődni az önismeretben, és rádöbbenünk, milyen sérüléseket szereztünk azoktól, akik bennünket felneveltek, első reakcióink egyike lehet, hogy odaálljunk eléjük, és több-kevesebb dühvel megosszuk velük a felismeréseinket.

Az ilyenfajta szembesítések kevés kivételtől eltekintve, a legtöbb esetben azzal végződnek, hogy azok, akiket szembesítünk, elzárkóznak, tagadnak, sőt akár tovább mélyítik a bántalmazást. Ugyanúgy meg nem értéssel, invalidálással és agresszióval fogadják megosztásunkat, mint ahogyan gyerekkorunkban bántak velünk. Nem kapjuk meg azt a megértést és megerősítést, amire egész életünkben, és most is vágy(t)unk. Ezeknek a személyeknek az esetek többségében nem volt lehetőségük bejárni azt az önismereti utat, amelyet mi bejár(t)unk, így képtelenek arra, hogy megértsenek bennünket. A szembesítés nem javasolt, különösen akkor nem, ha csak indulattal, dühvel, felháborodással kísérve tesszük.

Ehelyett érdemes megtanítanunk a másik személyt arra, ahogyan szeretnénk, hogy velünk viselkedjen. Ezt személyes példaadásunkkal tehetjük. Ez sem csodaszer, de lehetőséget teremthet a másik személyben a változásra, növekedésre. Ebben a folyamatban lehet egyszer elérkezik az idő, amikor megoszthatjuk felismeréseinket, az is lehet, hogy nem. De nagy a valószínűsége annak, hogy a kapcsolataink megváltoznak.