A képzeletünkben rejlő gyógyító erő

Pszichológusként sok belső tapasztalatot osztanak meg velünk. Érzéseket, gondolatokat, belső képeket, emlékeket, fantáziákat, testérzeteket.

Különösen ha álmokkal, imaginációkkal, vagy testérzetekkel dolgozunk, hallunk nagyon sok olyan megosztást, ami a hétköznapi életben ritkán hangzik el.

Olyan ez, mint egy mesevilág. Mint a gyerekek világa, akik egy virággal, egy kaviccsal, egy színes falevéllel szaladnak oda a szüleikhez, és lelkesedve mutatják meg, hogy mit találtak. Akár egy mesét is kitalálnak hozzá.

Amikor a bennünk élő képekről mesélünk, hasonlóvá válunk egy kisgyerekhez. Szűkös és tágas terektől, fényről, árnyékról, színekről, szörnyekről és drágakövekről beszélünk.

Olyan mintha halandzsáznánk. Mintha nem lenne értelme annak, amit mondunk.

És mégis... valahogyan mélyen azt érezzük, hogy ezen a belső tapasztalatok megosztásának van a legmélyebb értelme.

Amikor ezekről osztozunk, azt éljük át, amiben gyerekként több-kevesebb részünk volt. Van, hogy inkább kevesebb.

Hogy megmutatunk valamit a kreativitásunkból, intimitásunkból, játékosságunkból, elevenségünkből, felszabadultságunkból, vagy akár félelmeinkből, szomorúságunkból, haragunkból, és valaki ránk figyel, komolyan vesz, megtart, velünk marad.

Ezek a belső tartalmak sajátos kettősséggel bírnak: egyrészt semmi értelmük nincs, másrészt érintkezési felületek, eszközök két ember legintimebb találkozására, egymásra hangolódására.

Amikor egy ilyen megosztást hallgatunk, nem a szimbólumok konkrét tartalma, összefüggése a fontos. Hanem érzelmileg kapcsolódni ahhoz, aki ilyen módon oszt meg magából valamit.

És ez nem könnyű. Ugyanolyan nehéz, mint egy kisgyerek ,,felfedezéseit" együttérző, életigenlő szeretettel fogadni.

Mert könnyen rám törhet a nevethetnék, a cinizmus, vagy az unottság. Megjelenhet a gondolat, hogy hasznosabb lenne ,,értelmes dolgokkal" tölteni az időt.

El lehet veszni a belső tapasztalatok elemzésében, vagy egy túlfűtött lelkesedésben, amely célja, hogy megvédjen az unottságtól.

Bele lehet veszni a szorongásba, hogy vajon a belső tapasztalatok ,,hitelesek" vagy nem. Utat mutatnak a belső lényegünk felé, vagy csak az elménk felszínes szórakoztató próbálkozásai.

Segít, ha átölelem a kettőséget: ezek a belső tapasztalatok egyszerre minden és egyszerre semmi.

Ha érzelmileg, intuitívan kapcsolódom hozzájuk, akkor elvezetnek a lehető legmélyebb kapcsolódáshoz önmagammal és a másik emberrel.