A magány és az érzelemszabályozó rendszereink

„Azért vagy magányos, mert túl nagyon akarsz kapcsolódni”, hallhatjuk többször ezt a megállapítást, amikor épp magányunk kínzó voltáról beszélünk valakinek.

Egy valóságos jelenségre utal ez a megállapítás, csakhogy nem megfelelő módon értelmezi ezt a jelenséget.

Azzal nincs semmi gond, ha valaki nagyon akar kapcsolódni. Hiszen minden emberben ott van egy nagyon erős, egészséges vágy a kapcsolódásra. Egyrészt azért, mert az emberi kapcsolatok szociális tőkét képeznek, egymást segíthetjük gyakorlati dolgokban, az élet gyakorlati kérdéseiben, és ez a segítség nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megfelelő életminőségünk, életkörülényeink legyenek. Másrészt azért, mert a kapcsolódás, a közelség, az intimitás szükséges eleme az érzelemszabályozásunknak. Nem lehet túl nagyon akarni kapcsolódni, mert az emberi kapcsolatokra mindennél jobban szükségünk van.

A jelenség mégis valóságos. És neurofiziológiai háttere van.

Amikor egészségesen, hitelesen kapcsolódunk egymáshoz, akkor az együttérzés fókuszú terápia érzelemszabályozással kapcsolatos modelljéből a zöld rendszerünk aktív. Ez a rendszer tesz képessé megélni a bensőségességet, közelséget, szeretetet, együttérzést, gyöngédséget, összetartozást, gondoskodást. Megnyugtató hatással bír intenzív érzelmeinkre.

Amikor veszélyben érezzük magunkat, akkor a piros rendszerünk aktív. A szorongás, a szomorúság, a szégyen, az undor, a düh érzéseivel áraszt el bennünket.

Ha ez a vészhelyzet-érzés állandósul bennünk, és összekapcsolódik a magánnyal, akkor a kapcsolatkeresésünket nem a zöld rendszer fogja meghatározni, hanem a piros. Ez is egyfajta stresszválasz, egy másik típus mint az üss-vagy-fuss-vagy-fagyj-le. Ez a segítségért kiáltás (cry for help) reakció. Felszínesen úgy tűnik, hogy a zöld rendszerrel, a kötődési rendszerrel függ össze. De annak ellenére, hogy kapcsolatot keres, az érzelemvilágát a piros rendszer határozza meg.

Amikor egy adott érzelemszabályozási rendszer működik bennünk, akkor a tükörneuronjainkon keresztül hatást gyakorolunk a velünk kapcsolatba kerülő emberekre, hogy bennük is ugyanaz az érzelemszabályozási rendszer kezdjen el működni. Ez a hatás tudattalanul megy végbe.

Ha a kapcsolatkeresésem során a zöld rendszerem aktív, akkor a másik emberben, akivel kapcsolatba szeretnék lépni, a saját zöld rendszere aktiválódik. Ez segíti a kapcsolódásunkat. Nagy valószínűséggel jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában, és vágyni fogunk arra, hogy együtt legyünk. Természetesen ezt a vonzalmat sok tényező befolyásolja, de ezek közül egyik legfontosabb az, hogy képesek vagyunk arra, hogy egymás jelenlétében a zöld rendszerünket „működtessük”.

Ha a kapcsolatkeresésem során a piros rendszerem aktív, és a segítségért kiáltás állapotában vagyok, akkor a másik emberben, akivel találkozom, akivel kapcsolatba akarok lépni, szintén a piros rendszer kezd el aktiválódni. A piros rendszerrel összefüggő érzelmek a harag, a szorongás, a szomorúság, az undor, a szégyen. Ilyenkor ez az ember összezavarodik: látja a szándékomat a kapcsolódásra, lenne számára annak egy természetessége, hogy biztonságban és kellemesen érezzük magunkat egymás mellett, mégis nem a zöld rendszere, hanem a piros rendszere aktiválódik, és kellemetlenül kezdi érezni magát mellettem.

Ezt az összezavarodottságot értelmezi valahogy, és a társadalomban elterjedt klisék a szájába adják a szavakat, azt gondolja, hogy az, aki hozzá közeledik „túl nagyon akar hozzá kapcsolódni.” Erre a zsigeri válasz az elutasítás.

Az elutasítás pedig a segítségért kiáltó ember frusztrációját még tovább növeli, piros rendszere még intenzívebb érezlmeket hoz benne létre, még erősebben kiált segítségért, és beindul egy ördögi kör, amelyből nagyon nehéz kilépni.

Ennek a neurofiziológiai folyamatnak a fényében fontos azt tudatosítani, hogy nincs olyan, hogy valaki „túl nagyon akar kapcsolódni”. Olyan van, hogy a piros rendszerével kapcsolódik, ami kellemetlen érzéseket kelt a másik emberben. Ez egy természetes folyamat, és bár egyfajta szégyen övezi a kultúránkban, valójában semmi szégyellnivaló nincs benne. Inkább (ön)együttérzésre szorul.

Vannak viszont lépések, amelyeket fontos megtenni azért, hogy kikerüljünk ebből az ördögi körből.

Annak akiben a segítségért kiáltás reakciója, mint stresszválasz megjelenik, fontos tudatosítania, hogy éppen ez történik benne, és amennyire külsőleg-belsőleg lehetséges, fontos a(z ön)megnyugtatás más formáit megtalálnia, hogy amikor kapcsolódik a másik emberhez, minél inkább a zöld rendszeréből tudja ezt tenni.

Itt játszanak fontos szerepet a különféle meditációs gyakorlatok, a hobby-k gyakorlása, kreatív időtöltések. Fontos először azokban a kapcsolatokban keresni megnyugvást, ahol van egyfajta bizalom, intimitás, ahol ez a segítségért kiáltás reakció a legkevesebb ellenállást vált ki a másik félből. Ha ezekben a kapcsolatokban kissé megnyugodtunk, akkor mehetünk oda más emberekhez, mert nyugodtabban, a piros rendszerünk alacsonyabb aktivitásával kevésbé valószínű, hogy elutasítással találkozunk.

Ha ez egy reakció egy stabil, mély, jelentős emberi kapcsolatban jelenik meg, fontos erről beszélni. Fontos az őszinteség, annak megosztása, hogy melyik fél mit él meg, és közös stratégiák megbeszélése.

Annak is, aki ilyen segítségért kiáltó emberrel találkozik, fontos tudatosítania ezt a jelenséget. Amennyire számára megfelelő, és amennyit be tud vállalni, törekedhet a saját zöld rendszerét beindítani, abból kapcsolódni a segítségért kiáltó emberhez. Ilyenkor általában az történik, hogy a másik ember is megnyugszik, piros rendszere működése csökken, és kevésbé adja le azokat a jelzéseket, amelyek úgy értelmezhetőek, hogy „túl nagyon akar kapcsolódni.” Kellemesebb lesz a társasága.

Ez nem jelenti azt, hogy erőnkön felül kellene energiát beletennünk abba, hogy az ilyen embereket megnyugtassuk, de ha belefér nekünk, játszhatunk, próbálkozhatunk ezzel a folyamattal. A kapcsolat mélységének, közelségének megfelelően. Néha meglepő változások születnek, amelyek mindkettőnkre jó hatással vannak.