A "ne élvezz!" tiltásról...

Mindannyiunk belső programja tartalmaz tiltásokat. Megtörténhet az is, hogy ezek a tiltások hátráltatnak minket mindennapi életünkben. Szélsőséges esetben egyenesen élet-ellenesek is lehetnek: „ne létezz!”, „ne légy férfi/nő!”, „ne nőjj fel!”, „ne légy egészséges!”, „ne légy sikeres!”, „ne légy boldog!”. Ezek a tiltások első életéveinkben íródnak belénk. Szüleinktől, gondozóinktól vesszük át őket, ha úgy értelmezzük nonverbális és/vagy verbális kommunikációjukat, hogy ezeket közlik felénk.

Az ilyen szélsőséges tiltások összeegyeztethetlenek az élettel, ezért túlélésünk érdekében tudat alatti folyamatok eredményeképpen engedélyeket adunk magunknak, amelyek valójában kivételek a tiltások alól, és csak látszólag írják felül azokat. „Létezhetek, ha mindenkinek a kedvében járok”, „Létezhetek, ha mindenben maximálisan teljesítek”, „Egészséges lehetek, hogyha az erőmet arra használom fel, hogy mások igényeit kielégítsem”, „Sikeres lehetek azokban a dolgokban, amelyek másoknak örömet okoznak”. Ezek az engedélyek olyan kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

Ezekről a tiltásokról és engedélyekről a pszichológiában sokat beszélnek, a különböző irányzatok más-más kifejezéseket használnak a leírásukra, de ezen kifejezések mögötti tapasztalat ugyanaz.

Van a tiltásoknak egy olyan változata, amelyről talán kevés szó esik. Ez a „ne élvezz!” Fogyasztói kultúránkban talán meglepő erről a tiltásról beszélni, hiszen úgy tűnik társadalmi szinten pont az ellenkező végletbe esünk, mindent élvezni akarunk, és ha már nem élvezhető, akkor lecseréljük, eldobjuk.

Mégis a „ne élvezz!” tiltás nagyonis valóságos élet-ellenes hang, főleg azokban, akik bántalmazó közegben nőttek fel, akik traumatizálódtak gyerekkorukban. Ezen személyek gyógyításában a hangsúly általában azon van, hogy a szenvedésüket enyhítsék. Különféle technikákat dolgoztak ki az erős szorongás és düh csökkentésére, kapcsolati nehézségeik kezelésére, önbizalmuk növelésére, határtartási nehézségeik kezelésére. Kevés figyelem fordul azonban arra, hogy sokan a traumatizált személyek közül nem érzik magukat elevennek, úgy tűnik számukra, mintha nem a saját életüket élnék, mintha nem lennének kapcsolatban önmagukkal, mintha hiányozna belőlük a képesség arra, hogy élvezzenek.

A neuropszichológiai kutatások azt látszanak alátámasztani, hogy azok a gyerekek, akik nem tapasztalták meg, hogy a körülöttük levő személyek „élvezik” a jelenlétüket, nem fejlesztették ki azokat az agyi területeiket, amelyek az élvezés képességéért felelősek. Az idegrendszer fejlesztése folyamán megvan az az időszak, amikor ezek az agyi régiók kifejlődnek, hogyha megfelelő ingerek érik őket. Ám azok, akik nem tapasztalták, hogy „élveznék a jelenlétüket”, nem kaptak lehetőséget ezen idegrendszeri folyamataik kifejlesztésére. Ezt a gyógyulási folyamatban pótolni kell. Ez ugyanúgy a gyógyulási folyamat része, mint a kellemetlen tünetek enyhítése.

Azok a személyek, akiknél ezek az agyi területek fejletlenek, egyfajta ál-elevenséget törekedhetnek megélni, hogy azt érezzék, hogy élnek. A traumáik újra meg újra elmesélése, és az általa okozott intenzív kellemetlen érzelmek azt a benyomást kelthetik, hogy végre éreznek. („nem baj, hogy szenvedek, legalább vannak érzelmeim”.) Vagy magas kockázattal járó tevékenységekbe vetik magukat, sokszor akár deviáns viselkedésbe, hogy intenzív izgatottságot megélve az az érzésük lehessen, hogy elevenek.

A gyógyulás útja, hogy megtanulják az élvezetnek, az elevenségnek a nagyon finom, árnyalatnyi tapasztalatait érzékelni, megélni a testük szintjén.

A neuropszichológiai kutatások alátámasztják a „ne élvezz!” tiltás kártékony hatását, és sürgetnek arra, hogy komolyan vegyük ennek a tiltásnak létét és megbetegítő voltát.

Az ál-elevenségtől való félelemből számos spirituális irányzat, társadalmi elvárás ráerősít a „ne élvezz!” tiltásra, esetleg csak engedélyeket ad vele kapcsolatban. De ezek az engedélyek nem mentesítenek a tiltás alól, hanem olyan kivételekként működnek, amelyek erősítik a szabályt: „élvezheted, ha ezzel másnak örömet okozol”, „élvezheted, de csak annyira, hogy egy kicsit megpihenj, és újult erővel tudj neki lendülni a munkádnak”, „élvezheted, de csak akkor, ha a háládat is kifejezed érte”, „élvezheted, de csak akkor, ha tudatosítod, hogy ez neked nem jár automatikusan”.

Ezek az engedélyek tárgyiasítják az élvezetet. A hasznát keresik, méregetik, hogy mennyit szabad belőle, és mennyit nem, mennyi használ, és mennyi árt. Van ezekben a mondatokban igazság, de összességében ez a szemlélet torz, és súlyos hátulütőket hordoz magában.

Amikor egy tiltással kapcsolatban engedély születik, akkor az engedéllyel együtt mindig a tiltás is működik bennünk. Ha az élvezésnek feltételei vannak, akkor mégha ezek a feltételek teljesülnek is, és élvezetet élünk meg, valahol tudat alatt ott munkál bennük a tiltás, amely magyarázkodásra sarkall saját magunk és mások előtt, és hozza a szégyen, a bűntudat, a fenyegetettség érzéseit.

Ehelyett sokkal érettebb, integráltabb az a hozzáállás, amely az élvezetre, az elevenségre nem a költség-haszon matematikai számszerűsítő modelljében tekint, hanem úgy mint az Életnek alapvető összetevőjére. Megnyílik rá szabadon, könnyedséggel, játékossággal, ünnepelve azt a képességünket, hogy lehetünk élőek, elevenek, és a tőlünk telhető legnagyobb teljességgel átélhetjük, sőt élvezhetjük azt amivel itt és most találkozunk. Az nem jelent határ-nélküliséget, nem jelenti azt, hogy ne tudnánk megkülönböztetni az élvezetet az ál-élvezettől. De ennek a megkülönböztetésnek a minősége egészen más, mint egy matematikai modellben. Hiányzik belőle az élvezettel szembeni gyanakvás, rosszallás.

Az élvezetre való megnyílás, rányílás, jószándék és önegyüttérzés csökkenti a görcsösségünket, amelyből az ál-élvezetek és ál-elevenségek fakadnak, és természetes módon, spontán módon mintegy belülről segít rátalálni egy egyensúlyra, amelynek a felelősségtudat is a része. Ez a felelősségtudat mintegy belülről fog egyensúlyt teremteni és megvédeni minket attól, hogy az élvezetekbe menekülve elhanyagoljuk a mindennapi életünkkel járó teendőinket.

Amikor olyasmivel találkozom, amit élvezhetnék, odafigyelhetek magamban arra, hogy érzek-e késztetést a magyarázkodásra, vagy egyszerűen, természetességgel meg tudok nyílni arra, hogy élezzem azt, amivel találkozom.

Az első esetben csak engedélyem van a „ne élvezz!” tiltás alól, bizonyos feltételek között élvezetet élni meg, a második esetben ez a tiltás (már) nem része belső programomnak.