A tétlenség két fajtája

Van, hogy azt érezzük, hogy senki jóléte sem érdekel már, nincs kedvünk semmihez, nincs türelmünk senkihez. Csak lennénk, és nem csinálnánk semmit. Mindez társulhat egyfajra szomorúsággal, belső feszültséggel, tehetetlenségérzettel, ürességgel, ingerültséggel.

Ezt tapasztalva elfoghat a szorongás, hogyha erre a megpihenésre való belső hívásunkra figyelünk, akkor az becsap bennünket, hogy oda vezet, hogy mi csak tétlenül ülünk, és elfolyik mellettünk az élet. Vagy szégyent és bűntudatot érezhetünk azért, hogy érdektelenség jelent meg bennünk mások jólléte iránt.

Ez a belső hívás fontos jelzés. Azt jelzi, hogy elfáradtunk, lemerültünk. Hogy valamiből túl sok van az életünkben, és az a megküzdési mód, amit alkalmazunk nem elég.

Fontos komolyan venni ezt a meghívást a pihenésre. De ugyanolyan fontos megtanulni megkülönböztetni a kétfajta tétlenséget.

Az egyik lefagyás. Megdermedés, megmerevedés, vagy belső szétesés. Csak ülünk mozdulatlanul, és azt érezzük, mintha nem is lennénk kapcsolatban sem önmagunkkal, sem a környezetünkkel.

Ez a tétlenség nem pihentet meg, hanem még jobban lefáraszt. Ez egy stresszreakció és azt üzeni a szervezetünknek, hogy veszélyben vagyunk. A veszélyérzet pedig lefáraszt, elszívja minden energiánkat.

A másik fajta megpihenés szelíd, gyöngéd, együttérző, szívmelengető, békés. Ez valódi megpihenéshez vezet, mert a megnyugtató rendszerünk működésével függ össze. Ebben az állapotban tudunk feltöltődni, újra erőt meríteni feladataink, tevékenységeink elvégzéséhez.

Ez az állapot nem mindig teljes passzívítás. Van, amikor egy olyan tevékenységhez kötődik, amely jól esik, amelyet önmagunkért végzünk szeretetből.

Amikor az első tétlenségbe merevedünk, fontos, hogy ne maradjunk benne túl sokáig. Ha lehetséges, kezdjünk bele valami olyan tevékenységbe, amit szeretünk, vagy kapcsolódjunk olyan emberekkel, akik együttérzéssel és elfogadással vannak irántunk.

Ha nagyon elfáradtunk, és erre nem érezzük magunkat képesnek, akkor átalakíthatjuk belülről az első tétlenséget a másodikká, úgy hogy mozdulatlanságunk merev páncélja alatt elkezdünk magunkhoz gyöngéden, együttérzően szólni, viszonyulni. Mintegy kibéleljük belülről egy gyöngéd puhasággal az élettelenül rideg páncélt.

Ez a belső gyöngédség megnyugtat minket, és átvisz a stresszválaszból, a vészhelyzet-érzésből a megpihenésbe, biztonság- és megtartottság érzésbe.

Egyszercsak azt vesszük észre, hogy kezd megjelenni bennünk egy erő, amely szelíden a megmozdulásra hív.