Az együttlétben nyugszunk meg

Mindannyiunkban ott van a vágy, hogy a másik ember a puszta jelenlétével megszüntesse bennünk az érzelmi szenvedést. Egyesek ezt a vágyat egyfajta mágikus gondolkodásnak fogják fel, mintha azt várnánk el a másik embertől, hogy akár a mesékben egy varázspálcával levarázsolja rólunk a kellemetlen érzéseket. Gyerekes kapcsolódásnak tartják. Rendre utasítanak emiatt. Közlik velünk, hogy ez felelőséghárítás, ilyen nincs, mondjunk le róla, és vállaljuk a felelősséget a saját érzelmeinkért. Ezt a hozzáállást keménység jellemzi, amely nélkülözi az együttérzés gyöngédségét.

Valóban van ebben a vágyban valami, ami a gyerekkorunkhoz köthető. De egészen másképp.

A csecsemő és a kisgyermek nem tudja megnyugtatni önmagát. Az idegrendszerében nincsenek kialakulva azok a részek, amelyek azért felelősek, hogy a rá törő intenzív érzelmeket lecsillapítsák. Egy felnőtt idegrendszerére van szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon. Amikor egy csecsemő sír, és a felnőtt szeretettel, gyöngédséggel fordul hozzá, akkor a felnőtt idegrendszerének nyugodtsága a tükörneuronokon keresztül átadódik a csecsemőre, aki egy idő után megnyugszik. Ez nem varázslat. Ez neurofiziológia.

Ha csecsemőként vagy kisgyerekként nem tanulta meg az idegrendszerünk, hogyan nyugtassa meg önmagát, akkor felnőttként van lehetőségünk ezt pótolni. Ugyanazzal a folyamattal, mint ahogyan életünk kezdetén megtanulhattuk volna: hogy ott van mellettünk valaki, aki nyugodt, gyöngéd, együttérző, szeretetteljes marad, miközben mi szenvedünk. A tükörneuronjaink pedig gondoskodnak arról, hogy a mi idegrendszerünk is megnyugodjon.

Ennek ismételt megtapasztalásával kialakul idegrendszerünk önmegnyugtató képessége, és egyre kevesebbszer lesz szükségünk arra, hogy a másik ember puszta jelenlétével megnyugtasson. De ez a szükségletünk soha nem múlik el teljesen. Időnként újra érezzük őt, különösen olyankor, amikor a szokásostól nehezebb (élet)helyzetben vagyunk.

Teljesen természetes tehát az a vágyunk, hogy a másik ember jelenléte nyugtasson meg. Együttérzéssel ölelhetjük át ezt a vágyat. Tudatosítva önmagunkban, hogy amit átélünk, az része az emberi valóságunknak. Így működünk.