Az emberi lélek belső szerkezete

Ahány spirituális és pszichoterápiás iskola létezik, annyiféle választ adnak arra a kérdésre, hogy ki az ember. Sokan közülük úgy beszélnek erről a kérdésről, mintha ők lennének egyedül birtokában az abszolút igazságnak, és lenézéssel, akár megvetően tekintenek más véleményekre. Nehéz ebben a kérdésben bármit is nyilatkozni, hiszen egyrészt ott van az igény arra, hogy ha már megszólalunk, akkor az, amit állítunk az abszolút igazság legyen, másrészt meg ott van az a tudat is, hogy ebben a kérdésben sem lehet egy abszolút igazságot megfogalmazni.

Anélkül, hogy a saját véleményemet abszolútnak tartanám, szeretnék néhány gondolatot megosztani arról, amit én ebben a kérdéskörben észreveszek.

Elterjedtek azok a nézetek, amelyek az embernek egy belső magot tulajdonítanak, ezt azonosítják az ember valódi önmagával, és minden mást hamisnak, maszknak, álarcnak, illúziónak tartanak. Erre a belső magra úgy tekintenek, mint tiszta spirituális valóságra, akár úgy is, mint személytelen valóságra, amely minden emberben, és az egész mindenségben közös, azonos.

Ehhez képest azt tartják, hogy a gondolataink, érzéseink, belső képeink, vágyaink, emberi kapcsolataink, az élet különböző területein szerzett elméleti és gyakorlati tudásunk, tapasztalatvilágunk nem képezik az identitásunkat.

Amikor intenzív érzések árasztanak el, vagy makacsul visszatérő gondolatok gyötörnek, ezek a modellek azzal próbálnak segíteni rajtunk, hogy azt mondják: „nem vagyok azonos a gondolataimmal”, „nem vagyok azonos az érzéseimmel”.

Amikor veszteségek érnek, elveszítünk fontos emberi kapcsolatokat, kikerülünk csoportokból, közösségekből, intézményekből, társadalomban betöltött szerepeinkből, akkor azt mondják: „nem vagyok azonos a társadalmi szerepeimmel”.

Amikor azt mondják, hogy nem vagyunk azonosak mindezekkel, akkor figyelmünket arra a bizonyos spirituális belső magra irányítják, és egy különleges tapasztalatra hívnak megnyílni: meg tudunk élni egy mély és intenzív önazonosság-érzést ebben a befele irányuló figyelemben.

Az ember képes megtapasztalni, hogy amikor minden olyan konkrétumtól elfordítja a figyelmét, amiről korábban azt érezte, hogy egyedivé teszi őt, akkor abban, ami egy tiszta belső mag, mély önazonosság-élményt él át. Ez zavarbaejtően paradox tapasztalat tud lenni.

Egyszer hallottam egy esetet egy emberről, aki egy sportbaleset következtében koponyasérülést szenvedett, és néhány hétig nem működött az idegrendszerének az a része, ami azért felelős, hogy külső kategóriák alapján tudja, hogy kicsoda. Nem emlékezett a nevére, a családjára, a foglalkozására, nemzetiségére stb. Mégis nagyon intenzív önazonosságéményt élt át mindezek hiányában is. Különböző tudatomódosító szerekkel hasonló tapasztalatok érhetőek el. Meditációval úgyszintén.

Ezekből a tapasztalatokból le lehet vonni azt a következtetést, hogy van bennünk egy belső spirituális mag, ez a mi legmélyebb önazonosságunk, és minden más csak ruha, kellék, felszínesség, álarc. Lehet élni ezzel az emberképpel. Ez a látásmód igencsak hatékony érzelemszabályozási technika. Kiegyensúlyozott érzelmi életet tesz lehetővé.

A pszichológia oldaláról ez egy hasznos látásmód, a spiritualitás oldaláról pedig mindenki eldöntheti magának, hogy meri e abszolútnak és tévedhetetlennek tartani ezt az emberképet.

Hozzám közelebb áll egy olyan látásmód, amely kevésbé választja szét élesen az ember belső tapasztalatait. Amely nem mondja valamire önmagában azt, hogy ez valódi, ez meg hamis, nem hasít le gondolatokat, érzéseket, tapasztalatokat, kapcsolatokat, hanem inkább integrálja őket egy egységes egésszé. Nem állítom, hogy ez jobb vagy rosszabb modell lenne bármelyik másiknál ugyanannak az egyetemes emberi valóságnak a megfogalmazására. Életemnek ebben a szakaszában viszont a magam számára vonzóbbnak érzem, és felkeltette az érdeklődésem.

Mindennek fényében tekinthetünk úgy is az emberre, mint aki rendelkezik egyfajta belső maggal, de ez a mag nem szemben áll és elkülönül minden mástól, hanem valahogyan minden másnak a szíve, hat a többire. Nem vagyok azonos a gondolataimmal, az érzéseimmel, a kapcsolataimmal, a szerepeimmel, viszont mindezek részemet képezik, és ha érintkezésben vannak a belső magommal, akkor elkezdenek alakulni, formálódni, újrarendeződni, mint ahogyan egy mágnes az erővonalai mentén beállítja a vasreszelék darabkákat.

Tekinthetek magamra úgy is, hogy nem azt a kérdést teszem fel, hogy mi valódi belőlem és mi nem, hanem azt, hogy hogyan kapcsolódik harmonikus egésszé, hogyan integrálódik bennem mindaz, amit magamban tapasztalatok.

Érdekes lehet megfigyelni, mi történik, ha így tekintek magamra és a többi emberre...

Érdekes lehet megfigyelni, hogy az integrációnak ezt az egyetemesen emberi tapasztalatát melyik modell, hogyan írja le a saját fogalomrendszerével...