Az emberlét értelme és az (ön)együttérzés

Amikor rádöbbenünk, hogy értékeink mennyire relatívak, mennyire nem egyértelmű, hogy miben áll életünk értékessége, értelme, akkor sem, ha némelyek ellentmondást nem tűrő agresszivitással akarják legyúrni a torkunkon a saját véleményüket, döntéshelyzetben találjuk magunkat.

Belesüllyedhetünk az értelmetlenségbe, elveszettségbe egyik napról a másikra tengetve nyomorúságosnak tűnő életünket.

Kikiálthatjuk egyik vagy másik értéket abszolútnak, és ellentmondást nem tűrő módon megpróbálhatjuk másokra is ráerőszakolni, abban a többé-kevésbé tudatos reményben, hogy magunkat is sikerül újra meg újra meggyőzni.

Állíthatjuk vehemensen, keményen, hogy nem tudunk semmit, és senki sem tud semmit. Nemtudásunk frusztrációját levezethetjük másokon, akik keresnek, és abban remélnek, hogy találnak válaszokat a kérdéseikre. Az ő orruk alá dörgölhetjük, hogy senki nem tud semmit, és aki azt hiszi, hogy tud, az bántalmazó lesz. Csakhogy ezáltal mi magunk pont a nemtudásunk felsőbbrendűségérzetébe burkolózva válunk bántalmazóvá.

De választhatjuk azt, hogy szelíden, együttérzően, mély alázattal ismerjük be nemtudásunkat. Nem azért, mintha tudnánk, hogy ez az abszolút jó, hanem azért, mert úgy tűnik, hogy az (ön)együttérzés gyöngédségében olyan erőforráshoz segítjük hozzá önmagunkat és egymást, amely segít elhordozni emberlétünk alapvető fájdalmait. Halál fele tartó, törékeny, kiszolgáltatott életünkben az együttérzés nyit egy olyan teret, amelyben könnyebb megküzdeni az akadályokkal, és könnyebb örvendeni annak, élvezni azt, amivel találkozunk.

Mindannyian szabadok vagyunk eldönteni, hogy milyen módon válaszolunk arra a fájdalomra, ami emberi életünk végességéből, és értékeink relativitásából fakad. Ha egyáltalán merjük ezt a fájdalmat (f)elismerni.