Együttérzés a deviancia helyett

A gyermek idegrendszere nem képes önmagát megnyugtatni. Amikor a gyermek valamitől megijed, a szüleihez fordul, és az ő megnyugtatásukra vár. Megtörténhet, hogy a szülők is megijednek, és félelmükben, meg tehetetlenségükben a gyermeket kezdik el hibáztatni, az agresszió valamilyen formájával fordulnak a gyermekük felé.

Megtapasztalva szülei ellene forduló agresszióját, a gyermek idegrendszere még felzaklatottabb állapotba kerül. A belső feszültség és fenyegetettség érzés elérhet egy olyan szintet, amelyet az idegrendszer már nem képes elviselni, így érzéketlenné válik. Mint amikor egy biztosíték lekapcsol. Ám az ilyen módon történő megnyugvásnak nagy ára van: a valóság érzékelésétől való elszakadás.

Ha ez sokszor ismétlődik meg, és a gyermeknek nincs lehetősége megtapasztalni azt, hogy milyen amikor a felnőttek gyöngéden megnyugtatják, az idegrendszerébe beleíródik ez a mintázat: a szorongás csak akkor kapcsolható ki, ha a tűréshatáron túl növeljük.

Ennek nagyon súlyos következményei lehetnek később. Felnőttként, amikor szorongani kezd, újabb és újabb vélt vagy valós veszélyeket fog keresni, hogy olyan szintűvé növekedjen benne a szorongás, amit már nem tud elviselni. Ilyenkor leüt a biztosíték, és hirtelen megnyugszik. Deviáns viselkedésekbe foghat, vagy egy apró konfliktushelyzetből hatalmas veszekedést robbant ki, mert csak akkor tud megnyugodni, ha előbb az elviselhető mérték fölé emeli a belső szenvedését.

Ahhoz, hogy kijöhessen ebből a mintázatból, szükséges megtapasztalnia az önmegnyugtatás más formáit. Szükséges annak a tapasztalata, hogy valaki mellette marad a szenvedésében mielőtt az eléri a tűréshatárát, és nem sebzi tovább, hanem együttérzéssel, bizalommal fordul felé. Aki ilyen mintákkal küzd, talán először észre sem veszi ezeket az újszerű tapasztalatokat. Ám együttérzéssel és kitartással hozzásegíthető ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépjen.