Együttérzés a visszautasítottsággal

Vannak az életünkben olyan személyek, tevékenységek, helyek, struktúrák, akik mellett és amelyekben nagyon mély otthonélmény és biztonságérzet tölt be. Aztán alakulhat az élet úgy, hogy elveszítjük ezeket, vagy elutasíttatunk.

Mégis, akár hosszú idő múltán is, ha visszaemlékszünk, vagy újra kapcsolatba kerülünk ezekkel, mint ízzó, eltemetett parázsból fellobbanó láng, újra lángra kap az otthonélmény, a biztonságérzet, és az ezek utáni vágyakozás.

Olyan érthetetlen ez: ami valaha a bennünk bontakozó Életnek tere volt, ma már kizár magából, idegen, elutasít, talán még bántalmaz is.

Mégis... érintése akár a valóságban, akár emlékeinkben forró, mindent átható vágyakozást kelt. Értelmünkkel tudhatjuk, hogy itt nincs már Élet számunkra, mégis zsigereink szintjén megjelenik egy erőteljes, de gyöngéd vonzó erő. Lelkünk megtanulta, hogy az amiben ma már nem lehet részünk, valaha otthonunk volt, és nem akarja elfelejteni ezt az összekapcsolódást. Ez összezavar.

Ez egy nagyon mély megtörtség. Embermivoltunk egyik legfájdalmasabb sebe: vágyakozni az után, ami nem fogad be, vágyakozni az után, ami akár bántalmaz is.

És mint minden emberi szenvedés-tapasztalatnál, itt is választhatjuk azt, hogy együttérzéssel öleljük át azt, aki így szenved.

Annyira elterjedt ilyenkor dühvel, kioktatóan lenézően, csúfondárosan viszonyulni ahhoz, aki a szenvedésnek ezt a mélységét éli meg, legyen az egy másik személy, vagy akár mi magunk. Agresszíven fejéhez vágni, hogy miért pazarolja az életét olyasvalakire/olyasmire vágyakozással, amiről tudja, hogy soha nem teljesedhet be.

Gyakran próbáljuk a dühöt felszítani az iránt is, aki/ami elutasít, azzal a reménnyel, hogy az majd csökkenti bennünk a vágyat, a biztonságot, az otthonélményt azzal kapcsolatban, akiben/amiben nem lehet részünk.

Csakhogy a düh - irányuljon saját magunk, vagy mások ellen - megkeményít, bezár, elzár attól, amire a legjobban vágyunk: az intimitástól, otthonélménytől, kapcsolódástól. És ebben a bezárt lelkiállapotban nem tudjuk azt keresni, ami betölthetné a vágyainkat.

Az együttérzés terében közel engedhetjük magunkhoz azt a mélyről feltörő otthonélményt, és biztonságot, amelyet olyasvalaki/olyasvalami hív elő bennünk, aki/ami a valóságban már nem képes otthont teremteni számunkra. Tehetjük ezt azzal a tudattal, hogy ez az érzés felbukkanása nem azt jelenti, hogy keressük azt, aki/ami bezárult. Miközben megéljük ezeket a belső tapasztalatainkat, kívül nagyonis tarthatjuk a határainkat.

Lehetünk magunk iránt gyöngédek, együttérzőek, türelmesek... hiszen az embervoltunk egyik legfájdalmasabb tapsztalatát éljük át.

Így lelkünk nyitott maradhat arra, hogy (f)elismerje, hol nyílik számára új otthon...