Meddig marad(j)unk együtt?

A liberális társadalmakban megnyilvánuló szélsőséges kapcsolódás az emberek között mind intézményes keretekben, mind személyes kapcsolatokban abban áll, hogy addig vagyunk kapcsolatban a másikkal, amíg az számunka hasznot nyújt, és ahogyan megjelenik egy nehézség a kapcsolatban, úgy értékeljük, hogy már nem éri meg nekünk ez a kapcsolat, „dobjuk a másik embert”, és keresünk helyette más valakit, akivel kapcsolódhatunk.

A tradicionális társadalmakban megnyílvánuló szélsőséges kapcsolódás az emberek köztt mind intézményes keretekben, mind személyes kapcsolatokban abban áll, hogy soha nem hagyjuk el a másikat, de cserébe - leszámítva a törvény által büntetett súlyos bűncselekményeket, vagy még azokat se -, bármit megtehetünk egymással.

Ez a két szélsőség egymásra mutogatva próbálja a saját létjogosultságát megvédeni.

Az előbbi azzal érvel, hogy ő nem ad teret az abúzusnak, a kihasználásnak. Szem előtt tartja a személy érdekeit, azt helyezi a kapcsolat elé és a másik ember érdekei elé. Azt mondja: „addig vagyok veled, amíg nekem megéri, magamnak én vagyok a legfontosabb”.

Az utóbbi azzal érvel, hogy ő önfeláldozó, mindent megtesz a másik személyért, és cserébe természetesnek tartja, hogy bármit megtehessen a másik személlyel. Akkor sem szakítja meg a kapcsolatot, ha a másik személy bántja őt. Úgy védekezik, hogy esetleg bosszút rajta áll a maga módján.

E két végletnek az egymással való vitatkozása terméketlen, mint ahogyan értelmetlen és fölösleges bármely két végletet ütköztetni egymással. Az első esetben a határok túl szűkek és szeszélyesek, a második esetben nincsenek határok.

Amennyire egyértelmű ez így elméletben, olyannyira nehéz felismerni a gyakorlatban. Hiszen ezen kapcsolódási módok nagyon mélyen gyökereznek bennünk. Gyerekkorunkban megszoktuk valamelyiket, és ott érezzük magunkat biztonságban, ahol az emberek ugyanúgy kapcsolódnak hozzánk, mint ahogyan azt gyerekkorunkban tapasztaltuk. Nehéz reflektálni arra, hogy éppen mi történik közöttünk, mert olyan mélyen, olyan természetesség érzéssel gyökerezik bennünk a gyerekkorunkban megtapasztalt kapcsolódási mód.

Természetes lehet az, hogy ne hozzak szinte semmilyen áldozatot a másikért. Elterjedt az a nézet, akár szakmai körökben is, hogy ha úgy segítek a másik embernek, hogy annak számomra valamilyen költsége van, akkor én megmentő szerepben vagyok. Amikor egy kapcsolatban valami nehézzé válik, akkor mondhatom azt, „én magamat választom”, és kilépek a kapcsolatból. Csakhogy a társadalmunk úgy működik, hogy mindannyiunknak az élete folyamán többször szükségünk van/lesz olyan segítségre, ami egy másik embernek erőfeszítésébe kerül. Ha senki nem tesz erőfeszítést a másikért, mindannyian elpusztulunk.

Természetes lehet az, hogy mindent eltűrjek a másik embernek, és mindent megengedjek magamnak vele szemben, miközben fürdök abban a biztonságban, hogy soha nem hagyjuk el egymást. Ezt összetévesztem a feltétel nélküli szeretettel. Amikor bántom a másikat, vagy ő bánt engem, akkor arra gondolok, vagy akár egymás szemére is vethetjük, hogy mi összetartozunk, mi soha cserben nem hagyjuk egymást, mi rengeteg mindent megtettünk egymásért, egymástól függ az anyagi biztonságunk, társadalmi státuszunk. „Én eltartalak téged, gondoskodom rólad, feláldozom magam érted, mi már ez a csekélység, amit tettem most veled.” „Azokat meri bántani az ember, akiket szeret, a bántás mértéke a szeretet és összetartozás mértékét mutatja”. Vagy akár elmehet addig a szélsőségig is: „mi lenne veled nélkülem? Ki állna még úgy oda melléd, mint én?” Csakhogy ez a fajta hozzáállás a legsúlyosabb abúzusok táptalaja. Határokra szükségünk van, nemcsak azért, hogy tudjuk, hogy hol van a veszély, hova ne menjünk, hanem azért is, hogy tudjuk, hogy hol vagyunk biztonságban, hol pihenhetünk meg. A szeretet nem egyenlő a közelséggel és a kapcsolatban léttel, a feltétel nélküli szeretet nem azt jelenti, hogy bárhogyan is bántanál, én közel maradok hozzád, és engedem, hogy azt tégy velem, amit akarsz. Egy kisgyereket szeretni sem jelenti azt, hogy bármit megtehet, hogy engedem, hogy ártson magának, vagy nekem. Egy felnőtt embert szeretni sem jelenti ezeket.

Mint minden más témában, itt is egy dinamikus egyensúlyról van szó. Néha egyik, néha másik véglet felé csúszunk el, és ez természetes. A legfontosabb felismerni, hogy éppen hol tartunk, és nyitott lenni reflektálni rá, beszélgetni róla azokban a kapcsolatokban, ahol vagyunk. Ahol ezzel kapcsolatban hárítás van, és a másik véglet szidása, ott nagy a bántalmazás veszélye. Ott nem jó lenni, nem jó megmaradni.