Meditáció és célnélküliség

Amikor valamilyen meditációs gyakorlatot végezünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy akkor érünk el „eredményt”, ha eljutunk abba az állapotba, amikor gondolataink szinte eltűnnek és megrendítő egységélményt élünk át az egész világegyetemmel. Ez egy kellemes és vonzó állapot, enyhíti mindennapi életünk szenvedéseit. Sok spirituális irányzat valamiféle felsőbbrendűséget is tulajdonít azoknak, akik meditációjuk során képesek ezt megtapasztalni, és többé-kevésbé lesajnálóan néz azokra, akiknek ez (még) nem sikerült, vagy csak egy-egy pillanatra tudják megízlelni.

Bármennyire is jótékony hatással van testünkre-lelkünkre ez az állapot, ha ennek az elérésében mérjük meditációink eredményességét, és ezt tűzzük ki céljuknak, még ha sikerülne is elérnünk célunkat, a meditációs gyakorlatunk el fog idegeníteni saját magunktól, mindennapi életünktől, embertársainktól.

A meditációnak nem lehet konkrét célja, hiszen az, ami benne történik mélyebben van, mint bármilyen szavakban megfogalmazható haszonelvűség. Általa lényünk mélyebb rétegeivel kerülünk kapcsolatba, mint gondolataink, konkrét terveink. Ha konkrétumokban határozzuk meg a meditáció célját, már kilépünk a meditáció keretei közül, és így azokból a folyamatokból is, amelyek jótékonyan hathatnának ránk.

Ha mégis valami konkrétumot szeretnénk megfogalmazni a meditációs gyakorlatainkkal kapcsolatban, akkor azt mondhatjuk, hogy érdemes a meditációban gyakorolnunk, hogy bármilyen tapasztalatot is éljünk meg, közben gyöngéden, mély bensőségességgel viszonyulunk önmagunkhoz.

A meditáció folyamán három különféle tapasztalatban lehet részünk. Az egyik egyfajta távolságérzet saját lényünktől. Ez megnyilvánulhat a szórakozottságban, az elkalandozó gondolatokban, vagy egy belső zakatolásban, megfoghatatlan idegenségérzetben. Mintha egy fal, egy jégburok választana el attól, ami bennünk él, eleven.

A másik egy mély szenvedés. Különböző intenzív kellemetlen érzelmek, amelyek elől legszívesebben elmenekülnénk. Ez a szenvedés eleven, kapcsolódni hozzá az önmagunkhoz kapcsolódás érzésével jár. De mélységes szenvedést okoz, néha ijesztően fenyegetőnek tűnik, és menekülésre ösztönöz.

A harmadik egy mély békesség, nyugalom, egységélmény önmagunkkal, önmagunk minden részével és az egész világgal.

Függetlenül attól, hogy melyikben van részünk, gyakorolhatjuk az önmagunk iránti gyöngéd együttérzést. Ez a gyöngédség aztán egyszercsak észrevétlenül elvezet bennünket egy mély belső békéhez. De nem azért, mert ezt tűztük ki célul, mert ide igyekeztünk. Hanem spontán módon, a saját belső lényegéből fakadóan.