Menni vagy maradni?

Egy kapcsolat, egy közösség, egy rendszer, egy intézmény valóságának vannak vonzó és taszító részei. Ezek eredője határozza meg, hogy bennük maradunk, vagy kilépünk belőlük. Ez nem egyszerűen egy átlag, inkább egy súlyozott számtani közép, amelyben a különböző részek, hatások egyéni jelentőséggel, súllyal szerepelnek.

Amikor az értékek vonzása van túlsúlyban, akkor a rájuk figyelés meghittséggel, lendülettel, reménnyel, elevenséggel, otthonélménnyel tölt el, és erőt ad a nehézségek elviselésében. Fontos, hogy észleljük a valóság egészét, ne essünk az idealizálás csapdájába, hanem ki tudjuk mondani azt is, ami értékes, ami fontos, ami ajándék, és meg tudjuk nevezni azt is, ami fájdalmas, küzdelmes, sebző. A valóság összetett, és helye van ennek az összetettségnek.

Nagyon különbözünk abban, hogy mennyire vagyunk hajlandóak elviselni a fájdalmat, benne maradni helyzetekben, amelyek a javunkat szolgálják, de megszenvedtetnek. És az is különböző, ahogyan ezt tesszük. Tehetjük letagadva az odatartozás fájdalmas részét, mintegy idealizálva a kapcsolatot; kényszert megélve, mintha nem lenne más lehetőségünk, csak fogunkat összeszorítva szenvedni azokért a javakért, amelyekben részünk lehet, ha nem lépünk ki az adott helyzetből; vagy egyfajta természetességgel, amelyben az ad erőt, hogy a kapcsolódás örömére, és arra figyelünk, ami hasznunk származik a helyzetben maradásból.

A kapcsolódásból biztonságérzet és kreativitás születik, és ezek képessé tesznek megtalálni azokat a nagyonis személyre szabott utakat, amelyeken a nehézségek elhordozhatóak, a kellemetlenségek a lehető legkisebb szintre csökkenthetőek. Ahogyan mindaz, ami megszenvedtet egyszerre csíszol is, formál, hozzájárul a fejlődésünkhöz. Ez egy életformává is válhat, eleget gyakorolva, szinte belénk ivódik.

Ám megtörténhet, hogy a sebződés kerül túlsúlyba, a visszaélések, bántalmazások. Mindaz, ami taszít, talán még ártalmas is. Ilyenkor bölcs kilépnünk a kapcsolódásból. Akkor is, ha a veszteség nagy. Ehhez egy teljesen más működésmód szükséges. Itt nem meríthetünk abból a biztonságélményből, amelyet a kapcsolódás jelent, hiszen az megtartana abban a helyzetben, ami ártalmas. Olyan, mintha a szívünk egy része szakadna ki.

Gyakran arra buzdítanak finomabb-durvább hangemben, hogy agresszíven szaggassuk ki magunkból azt a részt, amely még mindig kapcsolódni vágyik. Ez rövid távon lehet hatékony, megvédhet az ártalmas közegtől, de mély seb és sok szégyen marad utána.

Bölcsebb együttérezni saját fájdalmunkkal, és gyöngéden, önmagunkat vigasztalva bátorítani lelkünket, hogy távolodjon el onnan, ahol bár nagyon sok érték található, de a sebződés túlsúlyban van. Sok idő, sok fájdalom és rengeteg együttérzés segít újrakezdeni. Az önmagunkhoz való együttérző kapcsolódás táplál, és ad erőt elengedni azt, ami kapcsolat volt, de sebez. Ez egy egészen más dinamika, mint az előző.