Miből érzem, hogy egymásnak valóak vagyunk-e?

Csak a szeretet, a vonzalom, a biztonság érzete, amely megjelenik bennem, vagy egyenesen eláraszt a másik ember jelenlétében, nem elég jelzés arra, hogy (f)elismerhessem: egymásnak valóak vagyunk-e, tudunk-e hosszabb-rövidebb távon egészségesen kapcsolódni.

Fontos az, hogy több szempontot vegyek figyelembe.

Bensőnk elég hatalmas, tágas és összetett ahhoz, hogy egymásnak ellentmondó érzések, gondolatok, megérzések, meglátások megférjenek benne egymás mellett.

Amikor sorozatosan olyan párt, vagy olyan barátokat, haverokat, ismerősöket választunk, akik bántanak bennünket, akikkel nem tudunk egészséges módon kapcsolódni, akkor elbizonytalanodhatunk abban, hogy "jók-e a megérzéseink". Hogy amikor mi biztonságot és szeretet érzünk, akkor valójában nem csap-e bennünket a megérzésünk.

Egy ilyesfajta elbizonytalanodásnak nagyon romboló következményei lehetnek. Hiszen, ha megérzéseinket kérdőjelezzük meg, akkor semmi másunk nem marad, amivel eligazodhatnánk az életünk, a kapcsolataink szövevényében.

Mondhatnánk, hogy marad a "józan eszünk", ám a racionalitás, a verbalitás, a fogalmi gondolkodás az információknak egy elég kis hányadát tudja kifejezni és feldolgozni. Szükséges, de nem elégséges.

Ráadásul az intuitív képességeinket mélyen, zsigeri szinten azonosítjuk a legmélyebb, szavakkal kifejezhetetlen önmagunkkal. Ha elkezdünk kételkedni az intuíciónkban, saját létünkben kezdünk el kételkedni a tapasztalataink síkján.

Ezt így kimondani talán furcsa, vagy akár idegen is lehet. Ám, ha őszintén szembenézünk a tapasztalatainkkal, rádöbbenünk e kijelentés igazságtartalmára.

Ezért fontos, hogy amikor biztonságot, szeretet, vonzalmat, bensőségességet élek meg, akkor ne kezdjem el magamat vádolni, hogy ezek az érzések becsapnak. Merjem őket érezni, átölelni, merjem ezekben magamat szeretni. Ezek az érzések valóságosak. A másik emberben valami nagyon mély értékesség, vagy legalábbis ismerősség váltotta ki őket.

Ha elkezdem magamat diagnosztizálni, címkézni, hogy milyen torz a lelkem, milyen pszichés zavaraim vannak, az ilyenkor a legkevésbé sem segít.

Ezzel szemben fontos figyelnem arra, hogy ezen érzések mellett milyen más érzéseim jelennek meg. Jelenik-e meg egy erősebb vagy gyengébb kettősség. Jelenik-e meg, valami izgalmas veszélyérzet, valami zavaros izgatottság, különlegesség érzése. Jelenik-e meg a szégyen, a szorongás, a tehetetlenség érzése. És talán ami a legfontosabb, hogy jelenik-e meg az összezavarodottság érzése.

Hogyha ezek is megjelennek, együtt a vonzalommal, a biztonsággal, a bensőségességgel, akkor ez az egész így együtt lehet a jele annak, hogy az a kapcsolat nem nekem való.

Ha megvizsgálom azokat az érzéseket, amelyek a biztonság és a szeretet érzései mellett megjelennek, és (f)elismerem, hogy ezek jelen voltak korábbi sebzett, egészségtelen, vagy akár bántalmazó kapcsolataimban, akkor ez lesz a jele annak, hogy ez a kapcsolat nem jó nekem. Ennek az "érzelmi koktélnak az íze" lesz a jel, hogy egy valakivel összeillünk-e vagy sem. Nem önmagában a vonzalom, hanem az érzelmi reakcióknak ez az együttállása.

Nincs általános recept. Fontos megvizsgálni mindenkinek személyes a saját itt-és-mostjában. De nagy vonalakban ez az irány.

Ha nem az alapján akarok dönteni, hogy érzek-e meghittséget, biztonságot, szeretet, vagy sem, hanem a teljes bennem megjelenő érzelmi, gondolati paletta alapján vizsgálom meg, hogy egy kapcsolat nekem való-e vagy sem, akkor megóvom magam attól, hogy megkérdőjelezzem a belső intuitív iránytűmet. Így megóvom magamat attól, hogy magamat kérdőjelezzem meg, lényem mélyének létét, saját lelki épségemet, méltóságomat, értékességemet.

Ez a meglátás lehet elsőre nagyon furcsa, mesterkélt. De ha átgondolom, de ha beleérzek, akkor felszabadító lehet. Olyan látásmód, amely gyógyítja a saját magam címkézéséből, diagnosztizálásából fakadó szorongást.