Mikor ártalmas a fájdalmas események elmesélése?

Ha túlterhelődtünk a szenvedéssel, megtörténhet, hogy egy idő után már nem érzünk fájdalmat. Olyan, mintha a bensőnk elzsibbadna. Nem szenvedünk, de nem érzünk elevenséget, örömet, biztonságélményt, szeretetet sem. Ez az élettelen állapot bizonyos szempontból sokkal nagyobb szenvedés tud lenni, mint a fájdalom maga.

Egyik módja annak, hogy legalább egy-egy kis időre szabaduljunk ebből az élettelen állapotból lehet az, ha szándékosan fájdalmat okozunk magunknak. Ha fáj is, de legalább érezzük, hogy élünk. Sokféleképpen tudunk magunknak fájdalmat okozni, beleértve saját testünk bántását is.

A fájdalomokozás egyik módja, hogy újra meg újra elmeséljük valakinek életünknek azokat az eseményeit, amelyekben elviselhetetlen szenvedést éltünk meg.

Fájdalmas emlékeink elmesélése gyógyító is lehetne, ám ehhez nem elég pusztán elmesélni, és újraélni a fájdalmat. Bár a fájdalmunk megélni tudása egy lépés lehet a gyógyulás fele, a tagadásból a fájdalmunkkal való érintkezés lépéseként, mégis ez önmagában nem gyógyító hatású. Az is megtörténhet, hogy tovább mélyíti bennünk a sebet. Sebünk tovább mélyülése pedig még jobban elzsibbasztja a bensőnket.

Ördögi kör indul be. Hogy szabaduljunk az élettelenség érzéséből újra meg újra elmeséljük fájdalmainkat, mélyítjük sebeinket, és sebeink mélyülése hatására egyre élettelenebbnek érezzük magunkat.

A fájdalom átélése csak akkor gyógyító hatású, ha együtt is érzünk azzal, aki a fájdalmat átéli. Az együttérző, gyöngéd odafordulás olyan idegrendszeri folyamatokat indít el, amelyek tudják szabályozni a fájdalommal kapcsolatos testi reakciókat, ezáltal testünk meg tudja tanulni, hogy emlékeinkre, életünk történéseire ne túlterhelő fájdalommal reagáljon.