Miután megszerezlek, megunlak...

Mindannyiunkban van egy olyan rész, amelyik veszít az érdeklődéséből azok iránt, akikről/amikről úgy érzi, hogy megszerezte őket. Amiért küzdenem kell, az izgalmas és érdekes, ami elérhető bármikor, komolyabb erőfeszítés nélkül, az szürke, unalmas. Ez teljesen természetes. Így működünk. Ezért nincs miért szégyent, vagy bűntudatot érezzünk. És nincs, amiért vádolnunk másokat, amikor felfedezzük, hogy bennük is van egy ilyen rész.

Ennek része az is, hogy akiért én küzdök, abban a kapcsolatomban én szabályzom a közelség beállítását. Az nem jön hozzám közel akkor, amikor én nem akarom. Ez biztonságérzetet ad. Ha valaki elérhető szinte bármikor, ott már nem csak nálam van a kontroll. A másik meglephet a közelségével akkor is, amikor nekem az kellemetlen.

Ugyanakkor az, hogy így működünk, nem jelenti, hogy érdemes veszni hagynunk, amiért/akiért megküzdöttünk.

Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy amit megszereztem egyszer, azt nem veszíthetem el újra. Másrészt viszont, mégha valóban megszereztem, és összehasonlíthatatlanul kevesebb küzdelembe kerül megtartani, mint amibe került megszerezni, akkor is jó átgondolni, hogy mit kezdek azzal, amit megszereztem.

Túl ezen az ösztönös érdeklődésen, jó a mélyére nézni, hogy akivel/amivel közeli kapcsolatba kerültem, hordoz-e értéket számomra. Van-e rá szükségem? Segít-e teljesebb ember lenni? Mert ha igen, akkor érdemes szelíden emlékeztetnem magamat, hogy most az a részem aktiválódott, amelyik addig tart valamit/valakit érdekesnek, amíg elérhetetlen, amíg küzdenem kell érte. Szelíden, szeretettel érinthetem ezt a részemet, és elmagyarázhatom neki, hogy én most nem az ő meglátásai szerint akarok dönteni, most más szempontokat szeretnék figyelembe venni.

Van izgalom abban, hogy küzdjek valamiért/valakiért, ami/aki elérhetetlem. Ez az izgalom megelevenít. És az elvenség érzésére szükségem van. De sokkal nagyobb szükségem van arra a biztonságra, amit akkor élek meg, ha valami/valaki ott van számomra stabilan.

Megtörténhet, hogy én magam félek másoknak ettől a részétől, amely hogyha azt érzi, nem kell küzdenie értem, akkor elveszíti irántam az érdeklődését. Amikor azt tapasztalom, hogy valaki már nem érdeklődik irántam, az fájdalmas. Ezzel a fájdalommal, és ettől a fájdalomtól való félelemmel együttérezhetek.

De elgondolkodhatom azon is, hogy az az emberi érettség, ha gyöngéden érintve azt a részünket, amelyiknek csak addig érdekes valami, amíg küzdenie kell érte, el tudom érni, hogy ne ebből a részből kapcsolódjak másokhoz, vagy utasítsak el másokat. És ez igaz nemcsak rám, hanem minden emberre. Talán érdemes inkább elengedni azokat az embereket, akikben ez az érettség nincsen meg, mint állandóan elérhetetlennek mutatkozni, és belül meg égni a vágytól a kapcsolódásra.