Változást hozó együttérzés

,,A hipochonder is lehet beteg, és a paranoiásnak is lehetnek ellenségei" tartja a mondás.

Miközben fennáll annak a veszélye, hogy a valóságot sötétebbnek látjuk, mint amilyen, beleragadunk a tehetetlen áldozat szerepébe, másokat hibáztatunk, nem vállalunk felelősséget, és a változást a környezetünktől várjuk, az a veszély is valóságos, hogy élethelyzetünk nehézségeit elbagatellizáljuk, magunkat okoljuk lelki szenvedéseinkért, minden felelősséget magunkra veszünk.

Egyik véglet sem vezet megoldáshoz.

Gyakran arra van szükségünk, hogy ,,lássanak" minket. Hogy visszatükrözzék, hogy az, amiben most vagyunk, valóban nehéz. Hogy nem valami képzelt nehézségek gyötörnek, nem mesehősöktől, vasorrú bábától, hétszűnyű kapanyányimonyóktól félünk, hanem bizonytalan, sebezhető, halandó, kiszolgáltatott emberlétünk fenyegetettségeitől, valóságos bántásoktól, visszaélésektől, veszteségektől.

Az együttérzés a valós nehézségek okozta szenvedéssel növeli biztonságérzetünket, megnyugtat, elérhetővé teszi belső erőforrásainkat, növeli kreativitásunkat.

Így elősegíti azt, hogy megbirkózzunk nehézségeinkkel.

Ha nem folyik el arra az energiánk, hogy azon vívódunk, vajon jogos-e a fájdalmunk, hanem (f)elismerjük, hogy életünk nehézségei fájhatnak, akár nagyon is, több erőnk marad megoldásokat keresni.

Az együttérzés egy olyan tér, amiben mindez megvalósulhat.