Véges hardverben magát végtelennek érző szoftver

Az emberlétünk valóságához tartozik, hogy olyanok vagyunk, mint egy számítógép, amelynek mulandó és törékeny hardverében egy olyan szoftver fut, amely magát halhatatlannak és sebezhetetlennek érzi. Ez egy egzisztenciálisan fájdalmas ellentmondás, amelyhez sokféleképpen viszonyulhatunk.

Vannak, akik a ,,hardverből" indulnak ki, és azt mondják, hogy a valóság az emberi élet végessége, törékenysége, sebezhetősége, és a ,,szoftvernek" az az érzése, hogy hallhatatlanok és sebezhetetlenek vagyunk csupán egy illúzió, vagy egy evolúciós melléktermék, vagy így alakult az agyunk, mert így a legfunkcionálisabb. Azok közül, akik így gondolkodnak, azért hogy el tudják viselni a mulandóság nyomasztó erejét egyesek, cinikusakká, fölényessé, kioktatóvá, keménnyé válhatnak. Megvetik, éretlennek, gyerekesnek, sőt, akár pszichés betegnek bélyegzik azokat, akik nem hozzuk hasonlóan gondolkodnak.

Vannak, akik a ,,szoftverből" indulnak ki, és azt mondják, nem vágyhatunk olyasmire, ami nem teljesül be. Ha azt érezzük, hogy a (személyes) létünknek testünk halálával nincs vége, akkor valóban nincs. Azok közül, akik így gondolkodnak, egyesek szintén megkeményednek. Fölényesen vetik mások szemére, hogy azért szenvednek, mert nem követnek bizonyos spirituális tanokat, irányzatokat, dogmákat, szerintük ugyanis csak akkor lehet elviselni a testünk halandóságát és törékenységét, ha abban hiszünk, hogy van élet a test halála után.

Mindkét esetben az a keménység, ahogyan az emberlétnek ennek az alapvető ellentmondásáról beszélnek, azt jelzi, hogy védekező-támadó állapotban vannak. Nincs bennünk hiteles, mély megbékéltség.

Van más mód is, ahogyan az emberlétnek erre az alapvető ellentmondására válaszolhatunk.

Talán lehet az is egy út– bár nem könnyű, és nem is mindig sikerül – hogy együttérzéssel vesszük tudomásul ezt az ellentmondást. Mint valami olyasmit, amelyben mindannyian együtt vagyunk, mindannyian együtt szenvedünk valamilyen módon. És pont azért, mert együtt vagyunk, pont azért, mert egyikünk sem különb, nem keménységgel, fölényességgel viszonyulunk egymás felé, hanem kíváncsisággal, tágassággal, gyöngédséggel az iránt, hogy melyikünk, hogyan találja meg a saját válaszát.

Szorongásaink csökkentésének egyik fontos útja annak a tapasztalata, hogy együtt vagyunk... és hogy ebben az együttlétben gyöngédség, téradás, elfogadás, együttérzés van...