Ebben a bejegyzésben szeretnék bemutatni egy olyan módszert, amely ötvözi a nyugati és a keleti keresztény spirituális hagyományt a keleti vallások meditációs módszereivel.
Jálics Ferenc (1927-2021) jezsuita római katolikus pap a szív imájának ortodox hagyományát ötvözte a keleti meditációkkal, és kidolgozott egy módszert a szemlélődő imába való bevezetésre.
A keleti spirituális hagyományok meditációs tapasztalatait a nyugati kereszténység teológiai-filozófiai rendszereinek fogalomkészletével írta le, ezáltal hozzájárult az első látásra egymásnak több ponton ellentmondó spirituális hagyományok egymáshoz való közelítéséhez.
A Szemlélődő lelkigyakorlat című könyve (1994/2014) az általa kidolgozott módszer kézikönyve. A leírt gyakorlatok kétféleképpen használhatók. Lelkigyakorlatos központokban szervezett 8-10 napos lelkigyakorlatokon teljes csendben, vagy a mindennapi életben, ha minden nap másfél órát szentelünk a gyakorlatoknak.
Jálics modelljében az emberi viselkedés három elemét különbözteti meg: az észlelést, a gondolkodást és a cselekvést. Megfigyelte, hogy a modern nyugati társadalomban e három elem közötti egyensúly elveszett: az utóbbi kettő túl nagy hangsúlyt kap. A modern ember számára az érzékelésre szánt idő rövidül. Amint észrevesz valamit, azonnal gondolkodni, elemezni kezd, és reagálni akar. „Hiperaktívvá” válik.
Jálics spirituális látásmódjában az örök életben az ember nem gondol majd Istenre, hanem szemléli őt. Nem külső tevékenységekkel fogja körülvenni Istent, hanem szemlélni és szeretni fogja őt. Itt a földön elkezdheti azt csinálni, ami az örök életben az egyetlen elfoglaltsága lesz. Ahhoz, hogy felkészüljön a szemlélődés kegyelmeinek befogadására, az embernek meg kell tanulnia észlelni. Észlelni azt jelenti, hogy tudatára ébredünk valaminek.
Jálics módszere tehát arra épül, hogy a modern embernek segítsen megtanulni érzékelni, észlelni. A lelkigyakorlatos folyamat első gyakorlatai az érzékszervi érzékelés fejlesztéséhez járulnak hozzá, míg a későbbi gyakorlatok az isteni jelenlét érzékelését fejlesztik a spirituális dimenzióban. Az érzékelésben maradni annyit jelent, mint a jelenben maradni. Istent csak a jelenben lehet megközelíteni. Jálics azt vallja, hogy a jelenre való állandó figyelem a spirituális gyakorlat során Isten jelenlétéhez vezet.
A módszer több egymást követő és egymásra épülő gyakorlatból áll. Ezeket szeretném röviden bemutatni. Zárt elvonulásokon való gyakorlás esetén egy-egy gyakorlatot általában egy napig végeznek. A mindennapokban végzett napi rendszerességű gyakorlás esetén egy-két hetet, vagy annyit, amennyi szükséges az adott meditálónak a módszer elsajátításához.
Az első gyakorlat egy természetben való séta. Nyitottnak maradni arra, amit látunk, hallunk, tapintunk, szagolunk. A meditáló, amikor úgy érzi, hogy vonzza a természet valamelyik eleme, ott időt tölt, és tudatosítja a természet által kiváltott testi érzéseit és érzéseit. Amint zavaró vagy az érzékeléseit értelmező gondolatok merülnek fel, az illetőt arra ösztönzik, hogy óvatosan térítse vissza figyelmét az érzékelésre. Fontos, hogy kialakuljon az ítélkezés nélküli hozzáállás azzal szemben, amit belülről vagy kívülről érzékelünk.
A második gyakorlattól kezdve minden meditációnak ugyanaz a felépítése. A meditáló egyenes gerinccel ül egy székre vagy egy e meditációkhoz speciálisan használt ún. sámlira. Ha kényelmes számára, becsukja a szemét, ha nem, akkor egy pontra néz, kerülve a vizuális ingerek általi figyelemelterelést. A meditációs ülések rövid testpásztázással, a testi érzések tudatosításával kezdődnek, és az imádság idejének, valamint az egész személy felajánlásával az Istennek. Ezután az ember az egyes gyakorlatokhoz kapott utasításoknak megfelelően meditál. Minden meditáció végén rövid önreflexiót tart, amely két kérdésen alapul: megmaradt-e a szándék, hogy átadja magát az Istennek, és hogy a meditáló nyitott maradt-e a szenvedésével való kapcsolatra.
A második gyakorlat követi a levegő útját a légutakban anélkül, hogy a légzés ritmusát vagy mélységét megváltoztatná.
A harmadik gyakorlat a figyelem összpontosítása a tenyér közepére. Az illető ölében összekulcsolja a két kezét úgy, hogy a tenyerek egymással szemben legyenek, és a két tenyér közepére összpontosít. Észleli a tenyerek közepén keletkező testi érzéseket. 20 percig meditál így, majd rövid sétát tesz a szobában, és újabb 20 percig folytatja a meditációt.
Egyes lelkivezetők a harmadik és negyedik gyakorlat között egy másik meditációs típust is bevezetnek, amelyet Jálics könyve nem ír le. Ebben a gyakorlatban fokozatosan kialakul a tenyérben egy testi érzés érzékelése, mintha a kilélegzett levegő elérné a tenyér közepét.
A negyedik gyakorlatban minden kilégzéskor a "jó" szót (németül ja = igen) mondják ki gondolatban, és érzékelik, ahogy ez az ,,jó" eléri a tenyér közepét. Megfigyelik a tenyér közepén lévő energiaáramlással kapcsolatos testi érzéseket.
Az ötödik gyakorlatban a ”jó” szót helyettesítik a Szűzanya, Mária nevével, vagy a meditáló édesanyjának nevével. A nevet minden kilégzéssel együtt gondolatban tisztelettel mondják ki.
A hatodik gyakorlatban minden kilégzéskor gondolatban mondják ki, hogy „Jézus”, és minden belégzéskor gondolatban mondják ki, hogy „Krisztus” és megfigyelik, hogy ez a név hogyan éri el a tenyerek közepét. Fontos, hogy a meditáció során nem képzelik el Jézus arcát vagy alakját, nem adnak hozzá más szót vagy gondolatot az imához.
A spirituális síkon a meditáló e folyamat közben tudatára ébred az isteni jelenlétnek.
Miután végigment a hat gyakorlaton, a meditáló a további meditációiban mindig a hatodik gyakorlatnál marad.
A következő bejegyzésemben el fogom magyarázni az általam kidolgozott modell fényében e meditációs módszer alkalmazása közben bekövetkező folyamatokat a biológiai, pszichológiai és spirituális síkokon.