A kereszténységen belül kétféle válasz született arra a kérdésre, hogy az ember, amikor az Istennel találkozik, akkor teljes lényével találkozik-e vele, vagy van valami sajátos „szerve” amivel kapcsolatba lépnek, és ez a kapcsolat a legnemesebb, legmagasabbrendű kapcsolódás vele.

Az egyik hagyomány a keleti kereszténység sajátja, és rokonságot mutat a keleti vallásokkal, köztük a buddhizmussal. Ezt a hagyományt apofatikus hagyománynak hívják. A tiszta hit gyakorlásához kapcsolódik. A fogalmakon és konkrét cselekvési formákon túllépő, Istenben megnyugvó, Isten általános és szeretetben való jelenlétére összpontosító cselekvésre utal. Ez az út az Isten közvetlen megismerését és az Istennel való közvelten találkozást foglalja magába.

Az ezt a nézetet valló teológusok azt állítják, hogy a legkiválóbb kapcsolat Istennel csak a tiszta hit szintjén van, és nem nyilvánul meg közveltenül a pszichikai képességekben. Szerintük Isten felfoghatatlan a pszichikus képességek számára, mert túl mélyen van.

Ez a hagyomány külön választja az istenit az emberitől.

A másik hagyomány, a katafatikus hagyomány az értelem, a képzelet és az emlékezet működésével foglakozik a hit igazságainak elsajátításában. Magába foglalja a szimbólumokra és eszmékre adott érzelmi válaszokat. Teológiai és filozófiai alapját az a gondolat képezi, hogy minden emberi tapasztalatban közvetlen, de közvetített (angolul direct but mediated) módon találkozunk az istenivel. Ez a hagyomány a nyugati kereszténységre jellemző, ahol a felvilágosodás hatására az intuíció és a tudattalan folyamatok háttérbe szorultak a fogalmi gondolkodással szemben.

Az istenkapcsolatra fókuszáló lelkivezetés filozófiai alapjait kidolgozó Barry azt a nézetet fejti ki, hogy az ember és az Istenség találkozása nem történhet meg közvetítő nélkül. A katafatikus hagyományban ez a közvetítés a gondolatokon, érzelmeken, érzékeken, képzeleten, emlékezeten keresztül történik. Az apofatikus hagyományban a közvetítés az intuíció által valósul meg.

Az intuíciónak sokféle meghatározása létezik a spirituális és pszichológiai szakirodalomban. A zen meditáció szintén az intuícióhoz kíván elvezetni, amelyet megvilágosodásnak, vagy lényeglátásnak is nevez.
A nyugati keresztény hagyományban Aquinói Tamás a megismerés képességének két működési módját különbözteti meg: a racionális gondolkodást és az intuíciót. A racionális gondolkodás egyik ismeretből a másikba lép, és diszkurzív vagy következetes gondolkodásnak nevezik. A tudományban, a filozófiában és a mindennapi életben az emberek ilyen módon gondolkodnak. Az intuíció pedig minden előzetes diszkurzív vizsgálódás nélkül, pusztán egy pillantással megragadja az igazságot.

A racionális gondolkodás és az intuíció nem két különálló mentális képesség, hanem ugyanazon megismerési képesség két különböző működési módja, amelyek szorosan összefüggnek egymással. A racionális gondolkodás az intuícióból indul ki, és ahhoz vezet vissza, vagy legalábbis ahhoz kellene visszavezetnie.

Buber a "lélek egységéről" beszél, amelyet a misztikában általában úgy értelmeznek, mint az ember egyesülését az Istennel. Buber látásmódjában ez a jelenség nem az ember és Isten között, hanem csak az emberben megy végbe. "Az erők egyesülnek, minden, ami igyekezne őket az útból kifordítani, féken tartatik, a lény önmagában áll és örvendezik, ahogy Paracelsus mondja, saját ujjongásában". Ez az egység az ember döntő pillanata, amelyben felkészül "a misztériummal és az üdvösséggel való tökéletes találkozásra". Minden, ami az emberben van egyetlen egésszé egyesül, és ilyen egészként találkozik a Te-vel. Buber rámutat, hogy lehetséges, hogy az ezt az egységet megtapasztaló ember önmagába süllyed, és elutasítja az isteni Én-Te kapcsolatot.

Felfoghatjuk úgy is, hogy a katafatikus út a fogalmi gondolkodás, az érzelmek, vágyak, emlékek, belső képek mentén indul el, és eljut oda, ahol az ember minden képessége az intuícióba sűrűsödik össze. Ebben az állapotban úgy tűnik, hogy a megismerés közvetlen, hogy nem él azokkal a képességekkel, amelyeket az előbb felsoroltam. De valójában ezek mindegyike egyetlen egészbe összekapcsolódva jelen van. Ez a minden és a semmi paradoxona. Mintha ezen képességek nélkül, minden előzetes tudás nélkül, csupán egyfajta intuitív megismerés lenne, mégis ebben az intiuícióban ott van egybeölelődve az összes emberi képesség.

Az apofatikus út pedig ehhez az egységhez úgy jut el, hogy megpróbálja amennyire csak lehet kiküszöbölni a fent említett emberi képességeket. Úgy tűnik, hogy mindentől elfordul, mégis a teljességhez jut.
Ez egy lehetséges látásmód.

Ezeket az információkat kutatásom modelljérere alkalmazva a következő megállapítások tehetők:
A filozófia és a teológia nem ad világos, egyértelmű választ arra, hogy az intuíción túl van-e az emberben valami más, ami közvetítés nélküli csatornákon keresztül képes találkozni az istenivel. Nincs egyöntetű vélemény arról, hogy az intuíció maga pszichés képesség-e, vagy vannak olyan részei, amelyek túlmutatnak az emberi pszichén. Nem egyértelmű, hogy az intuíció egészen más, mint a többi pszichés képesség, vagy azok egy egységbe ölelődése. Így a tiszta Én-Te találkozás létezése továbbra is bizonytalan.

A tapasztalat multidimenzionális modelljében viszont minden emberi tapasztalatnak megvan a maga korrelátuma mind a négy dimenzióban. Minden emberi tapasztalatban a spirituális dimenzióban találkozunk az istenivel, a kapcsolati dimenzióban a másikkal, a pszichológiai dimenzióban és a biológiai dimenzióban ez a találkozás leírható a neuropszichológia síkján.

Az intrapszichés dimenzióban a megtestesült Én-Te találkozás magában foglalja az ember intuitív képességét. Az ember az intuíciója révén minden előzetes diszkurzív vizsgálódás nélkül, egy egyszerű pillantással megragadja a Másik lényét. Ennek a képességnek és a kapcsolatban-lét érzésének neurofiziológiai korrelációit további bejegyzéseimben mutatom be.

Az intrapszichés dimenzióban azt a találkozást, amelyben az Én-Az kapcsolatot az Én-Te kapcsolat "öntözi" és "megtermékenyíti", az összes pszichikus képességnek az intuitív képességbe való integrálása jellemzi. E folyamat neurofiziológiai korrelátumait a további bejegyzéseimben mutatom be.

Az olyan kontaktus, amelyben az Én-Az kapcsolat kívül esik az Én-Te kapcsolaton, gyakori azoknál az embereknél, akiknek az intuitív képessége nem eléggé fejlett. Pszichikus képességeik töredezettek, a diszkurzív gondolkodás dominál.