Mielőtt elmélyednénk az Én talákozástípusai többdimenziós modelljének vizsgálatában, jó körüljárni azokat a kérdéseket, felvetéseket, amelyekről az előző bejegyzésemben írtam.
Az első ilyen téma az emberi tapasztalat többdimenziós jellege. A kutatásom folyamán tapasztalattal kapcsolatban ellentmondásokat találtam.

Buber a tapasztalatot az Én-Az kapcsolat világába helyezi. Azzal érvel, hogy a megtapasztalt fél soha nem vesz részt a tapasztalatban, csak engedi magát megtapasztalni. A megtapasztaló az, akiben a tapasztalás történik. Ilyen módon a megtapasztaló az alany, a megtapasztalt a tárgy, tehát a tapasztalás tárgyiasítja a másikat, Te-ből Az-zá változtatja. Buber szerint az Én-Te kapcsolatban nincs tapasztalás, csak együttlétezés. A tapasztalat kivisz a jelenből, a jelen pillanat égető intenzitását oltja el, hogy az elviselhető legyen az ember számára.

Ezzel szemben a tapasztalatot több pszichológiai és spirituális irányzatban pont a jelenbe való elmélyülés fele vezető útnak tartják. A mindfulness-en alapuló irányzatok az öt érzékszervre figyelés által segítenek megérkezni a jelenlétbe.

A Gestalt pszichológiában, amelyből a kapcsolati integratív pszichoterápia sokat merít – amelyben képződöm, és amely keretében ezt a dolgozatomat írtam –, megtalálható a találkozás tapasztalatának ez az ellentmondásossága. Egyes szerzők úgy tekintenek a találkozás tapasztalatára, a kontaktusra, mint amelyben a megismerés közvetlen, fogalmak, előzetes tudás, fantázia, terv, cél, elvárás nélküli, mások pedig hangsúlyozzák az érzékszervi tapasztalás és a tapasztalatokra való reflexió fontosságát a találkozás jelenébe való megérkezéshez.

A tapasztalatnak eme ellentmondásos jellegén segít át az a megközelítésmód, amely a tapasztalatot többdimenziósnak írja le. Minden emberi tapasztalat leírható a test szintjén lejátszódó folyamatokkal a biológiai dimenzióban, az emberi pszichében való folyamatokkal a pszichológiai dimenzióban, a kapcsolatokban eljátszódó folyamatokban a kapcsolati dimenzióban, és értelmezhető a spiritualitás szemszögéből a spirituális dimenzióban.

Az első három dimenzió ismertebb. Szeretnék néhány gondolatot írni arról, hogy a továbbiakban mit értek én a tapasztalat spirituális dimenzióján.

Ez a fajta dimenzionális megközelítés lehetővé teszi, hogy a hétköznapi dolgokat rendkívüliként érzékeljük, a személyeset transzperszonálisként éljük meg, a hétköznapi dolgokat misztikusnak, az emberi dolgokat pedig isteninek érzékeljük. Ez összhangban van a kapcsolati integratív pszichoterápia szemléletmódjával, miszerint az integratív pszichoterápia perspektívájában az emberi és az isteni lényegükben vannak összekapcsolódva. A spiritualitás nem pusztán hiedelmek halmaza vagy az emberi psziché egzotikus képessége, hanem az emberi élet belső összetevője.

Az istenkapcsolatra fókuszáló lelkivezetés filozófiai alapjairól írva, William Barry kidolgozta a tapasztalat vallásos dimenziójának fogalmát. Kutatásomban azt, amit ő így hív, én a tapasztalat spirituális dimenziójának nevezem, hogy elkerüljem a vallásossággal összefüggő egyéb jelentéstartalmakat, amelyek a dogmákra, kultuszokra, erkölcsi törvényekre, vallási intézményekre vonatkoznak. Ezek nem képezik jelen kutatásom tárgyát.

Barry rámutat, hogy a posztmodern korban a tapasztalat problematikussá vált, és a tapasztalat spirituális dimenziójának létezése megkérdőjeleződik. Ez a jelenség annak köszönhető, hogy a filozófia kiindulópontja a Descartes-tól örökölt: "gondolkodom (tehát vagyok)", és az ember elsődleges tudása az, hogy gondolkodó lény. Így nincs közvetlen, önmagán kívüli tudása. Az emberen kívüli világ létezése problematikussá válik, az Isteni létezése pedig még problematikusabbá. Ez elkerülhetetlenül az angoszticizmushoz és az ateizmushoz vezet.

Ezzel szemben egy másik fajta filozófiai megközelítés kezdődhet azzal, ami az emberi tapasztalatban az elsődleges: a cselekvéssel. Minden cselekvésben az ember tudatában van annak, hogy létezik, és tudatában van a másik létezésének, akivel a cselekvésben találkozik. A másikkal való találkozás elsődleges érzése pedig az érintés.

Az ember tud cselekedni, és a világot fel lehet úgy fogni, mint valamely Istenség cselekvését, amely magába foglalja minden más cselekvő cselekvését. Isten jelenlétére lehet úgy tekinteni, mint amely a világban való cselekvése által valósul meg. És mint amely jelenlét miatt mindig találkozhatunk vele.

Ez a fajta gondolkodásmódból az következik, hogy az emberek az Istennel minden emberi tapasztalatban közvetlenül (direkt), de közvetített (mediált) módon találkoznak.
Az Istenségről szóló minden kinyilatkoztatás egyúttal valami másnak a kinyilatkoztatása is. Minden, ami a földön és az egész kozmoszban van, az Istenség kifejeződése.

Más szóval, minden emberi tapasztalatnak van egy spirituális dimenziója, amelyben az ember tudatára ébredhet az isteni szándéknak, amely az Isten világban való cselekvését vezérli. Ez a szándék abban áll, hogy Isten azt kívánja, hogy minden ember vele és egymással közösségben éljen, és közösséget vállaljon. Az isteni szándék minden pillanatban jelen van és igaz, és az emberek felismerhetik azt, ha tapasztalataik spirituális dimenziójára reflektálnak. Az emberi szándék és cselekvés lehet, hogy összhangban van az isteni szándékkal és cselekvéssel, de az is lehet, hogy nincs.

A kutatásomban az Én kapcsolatainak spirituális dimenzióját úgy tekintettem, mint a koordinátarendszer azon tengelyét, amelyen a találkozás tapasztalatának jelentése az Én Istennel való kapcsolatának szempontjából tükröződik.

A tapasztalat szót pedig annak a legtágasabb értelmében fogom használni. Nemcsak annak a kifejezésére, amikor az Én a Tárgyával tesz valamit. Hanem azt is tapasztalatnak fogom hívni, amit akkor él meg, amikor amikor az Én egy Te-vel együtt van. Ennek az együttlétnek a tapasztalatát szeretném leírni a dolgozatomban használt négy dimenzióban: a biológiai, pszichológiai, kapcsolati és spirituális dimenziókban.