Ez a rész a szakdolgozatomban bemutatott modell továbbgondolása. Azt kerestem, vajon miért alakulhatott ki a tulzó önsanyargatás a spiritualitásokban, különösen is az általam leginkább ismert nyugati kereszténységben.
A felnőtt ember lelki útjának kezdetét többnyire a vigasztalanság jellemzi. Ez eléggé zavaró ahhoz, hogy az embert változtatásra sarkallja, hogy ösztönözze elindulni a lelki úton.
Innen szeretne eljutni a klasszikus vigasz állapotába, a csendes belső békére, az Istennel való egységbe.
Mivel ez a folyamat egy kör, két irányban indulhatok el rajta.
Elindulhatok úgy, hogy keresem azt, ami örömet jelent. Aztán megtapasztalva a jót, elkezdek azon gondolkodni, hogy ez a jó valójában ajándék, és elkezd érdekelni, hogy ki az Ajándékozó.
Ezt az utat jelöltem világos kékkel a rajzomon.
Szerintem ennek egy változatát képezi a Williams által leírt dinamika. Amikor rácsodálkozom, hogy "életben maradtam". És ebből a rácsodálkozásból, ebből az ámulatból kezdem el keresni Azt, aki ennek az életbenmaradásnak az Oka.
Az együttérzés fókuszú terápia modelljében az érzelemszabályozó rendszerek közül az ámulat a kék rendszerrel függ össze.
Ezzel egybecseng az is, amint Williams mond, hogy a szorongás és ámulat a testben ugyanott érződik. Ez azért lehetséges, mert mindkettőért a szimpatikus idegrendszer felelős (a kék és a piros rendszerért is).
Van egy másik út is, amely elvezet a vigasztalanságból a vigaszba. Ez pedig az, hogyha a szenvedésekbe beleengedem magamat, egyszercsak megtapasztalom a megtartottságot. És ezt a megtartottságot, ezt az intimitást kezdem el szemlélni, és innen jutok el oda, hogy Valaki megtart. Ez az út a nehéz vigaszon keresztül vezet.
Ezt az utat jelöltem bordóval.
Mindkét út jó. Mindkét út ugyanoda vezet.
Mégis, a keresztény spiritualitás törtenetében nagyon sokszor ez utóbbi, bordóval jelöltet hangsúlyozzák.
Azt gondolom, azért, mert a világos kékkel jelöltön -legalábbis első látára úgy tűnik, hogy - könnyebb eltévedni. Ha valaki jól érzi magát, akkor nagyobb az esélye/veszélye, hogy magát ezt a jó érzést keresi, és nem jut el oda, hogy azt keresse, hogy ez egy ajándék, ami egy Kapcsolatból származik. Így a vigasztalanság és a hamis vigasz között fog ingadozni.
A hamis vigasz félelmetes, és mintha a kereszténység az aszketikus gyakorlatokkal az elmúlt évszázadok során le akarta volna zárni az utat a vigasztalanság és a hamis vigasz között, hogy ne maradjon más lehetőség, mint elindulni a bordóval jelzett úton, a nehéz vigaszon át a klasszikus vigaszba.
Ez így biztonságosabbnak tűnik, de jóval több szenvedéssel jár együtt.
És ennek is van egy nagy kockázata, ami nem tűnik olyan veszélyesnek, de mégis az. Az emberek belemerevednek a lemondás gyakorlataiba, önkínzókká válnak. A sok szenvedés és önsanyargatás teljesítménnyé válik, és a farizeusi önelégültség érzéseit hozza, ami szintén a kék rendszerrel függ össze, szintén hamis vigasz, de nehezebb észrevenni, mert nem áll rá a szemünk.
Ez is a hamis vigasz és a klasszikus vigasztalanság közötti ingadozás. Amikor valaki sanyargatja magát és másokat, szenved, és közben meg megjelenik benne egy büszkeség, egy gőg, hogy ő milyen sokat tesz Istenért, hogy ő jobb, mint mások stb...
A aszkézis jelensége nyilvánvalóan ettől sokkal összetettebb, több biopszichosziciospirituális folyamat játszik benne szerepet.
Az általam bemutatott szempont hozzájárulhat megérteni ezt a jelenséget, a benne rejlő lehetőségeket és kockázatokat.