Kutatásom hátterét két filozófiai nézpontra építettem: a posztmodern filozófiára és Martin Buber kapcsolatoktípusokra vontakozó meglátásaira.

​A posztmodern kor (f)elismeri, hogy nincs abszolút igazság. Bármit is állítanánk az árnyalható, kiegészíthető, sőt megcáfolható. Ez nemcsak a filozófia és teológia világában van így, hanem sorra jelennek meg az egymásnak ellentmondó természettudományos kutatási eredmények is. A relativizmus talajvesztettségében két szélsőséges megközelítésmód kísért meg mindannyiunkat, akik szeretnénk megismerni és megismertetni a bennünk levő és minket körülvevő valóságot.

Az egyik szélsőség a dogmatizmus, az abszolutizmus, amikor úgy állítunk bármit is, hogy annak abszolút igazságában, megkérdőjelezhetetlenségében, örök érvényűségében hiszünk, és minden más véleményt tévedésnek tartunk. A másik pedig a nihilizmus, amely lemond arról, hogy bármit is állítson, hiszen minden megcáfolható.

Egyik szélsőséges hozzáállás sem képes elvezetni összetett világunk megismeréséhez. Szükséges egy középút megtalálása. Ez a középúton levő hozzáállás úgy fogalmaz meg állításokat a valóságról, hogy tudatában van annak, hogy mindaz, ami mond árnyalható, kiegészíthető. Úgy fogalmaz meg a valóságot bemutató modelleket, hogy tisztában van azzal, hogy minden modell csak egy térkép egy területről. A térkép sohasem azonos a területtel. Egy területről sokféle térkép készülhet, más-más szempont szerint más-más léptékben.

Ugyanígy a pszichoterápiás modellek sokféle szempontból mutathatják be ugyanazt az egy és egyetemes emberi valóságot. Ebben a kutatásomban egy ilyen modellt szeretnék bemutatni. Alázattal veszem tudomásul, hogy modellem csak egy a sok közül, és bármikor kiegészítésre, vagy akár korekcióra szorul. Mégis, mint ahogyan egy térkép, bár nincs rajta a terület a maga teljességében, mégis segít eligazodni a területen, bízom abban, hogy modellem, mégha nem is tükrözi – mert nem tükrözheti – az emberi valóságot a maga teljességében, segít eligazodni az ember megismerésében, önmagunk, egymás megismerésében.

Martin Buber filozófiája képezi annak a kapcsolati integratív pszichoterápiás iskolának a filozófiai alapját, amelyben képződöm. Buber kétféle kapcsolódást különböztet meg: az Én-Te és az Én-Az kapcsolatot. Németül Ich-Du és Ich-Es. A német Es-t a magyar Az-ra fordítja, de ez nem pontos fordítás. A német Es (angolul It) az egyes szám, harmadik személyű személyes névmás semleges nemben. A szó, amellyel magyarra fordítják Buber művében a tárgyától messze levő Én-re utal.

Az Én-Te kapcsolat és az Én-Az kapcsolat első látásra egymással teljesen ellentétes kapcsolódásmódok. Az első a személyes egymással- és egymásért-lét, a második egymás tárgyiasítása. Az első magasztosnak, a második alantasnak tűnik.

De ha mélyebben tanulmányozzuk a buberi kapcsolódás-modellt, akkor rájövünk, hogy a Te és az Az birodalma között nem kölcsönös kizárás, hanem integráció áll fenn. A Te világa arra hivatott, hogy megöntözze és megtermékenyítse az Az világát. Erre a „megöntözésre” és „megtermékenyítésre” építem fel a kutatásomban az emberi találkozások, érintkezések modelljét.

Kutatásom jellemzője, hogy az emberi tapasztalatot többdimenziósnak fogja fel. Megkülönbözteti a biológiai, a pszichológiai, a kapcsolati és a spirituális dimenziót. Az első három dimenzió leírásánál az együttérzés fókuszú terápia modelljét fogom felhasználni, a negyedik dimenzió leírásánál elemeket fogok felhasználni a keresztény és a buddhista spiritualitásból abból a szemszögből, ahogyan az megjelenik az istenkapcsolatra fókuszáló lelkivezetésben.

A pszichoterápia kezdeteinél a hangsúly főleg a pszichológiai és a kapcsolati dimenziókon volt. A terapeuták azzal foglalkoztak, ami az ember pszichéjében és a kapcsolataiban történt. Az elmúlt évtizedekben jelentős erőfeszítések történtek a pszichológiai jelenségek neurofiziológiai vizsgálata irányában. Az emberi tapasztalat biológiai dimenzióját elkezdték integrálni a pszichoterápiás modellek antropológiájába.

Most egy újabb kihívás előtt áll a pszichoterápia. Bár megjelenésekor több pszichoterápiás irányzat elutasította a spiritualitást, konkurenciának vagy egyenesen patológiának tartotta, napjainkra egyre nagyobb az igény a pszichoterápia és a spiritualitás integrálására. Ebben az irányban is jelentős lépések indultak.

A kapcsolati integratív pszichoterápia az Én (Self) kapcsolatait hat területen vizsgálja: a testtel, az Én-nel, másokkal, a kontextussal, ökológiai vonatkozásban, és a Transzdencenssel. Az Én-nek a Transzcendenssel, a spiriutalitással, az élet értelmével való kapcsolata a pszichoterápiás folyamat szerves részét képezi.

Úgy alakult az életem, hogy három főiskolán végeztem alapképzést: a biológián, a pszichológián és a római katolikus teológián. A klinikai pszichológusi és a pszichoterápiás képzésem mellett spirituális kísérői képzést is végeztem a keresztény spiritualitásban. Sokáig azt gondoltam, hogy akkor vagyok hű a pszichológusi indentitásomhoz, hogyha külön választom mindazt, amit spiritualitásból tanultam, attól, amit pszichológiából. A kapcsolati integratív pszichoterápiás tanulmányaim ezt megcáfolni látszanak.

Azt fenntartva, hogy a pszichoterápiás ülés sohasem lehet helye valamely spirituális dogmáról való meggyőzésnek, vagy valamely spirituális irányzatba való „megtérítés”-nek, egyre inkább úgy látom, hogy az ember integratív és holisztikus megközelítésére van szükség a pszichoterápián belül.

Ezt a kutatást elsősorban saját magamért végeztem. Hogy megalkossak a magam számára egy olyan kapcsolati modellt, amelyben dolgozhatom. Másodsorban pedig minden kollegámért és kliensemért, akik nyitottak erre a modelllre.

Bízom benne, hogy ez a kapcsolati modell rávilágít arra, hogy egy emberi kapcsolat mikor és mitől gyógyító és mikor és mitől megbetegítő.