A második kérdés, ami a dolgozatomban bemutatott modell kapcsán megfogalmazható az az első találkozástípus létjogosultságának a megkérdőjelezése. Bubernél ez a kérdés nem egyértelmű. Azt állítja, hogy az Én-Te kapcsolatban az Én és a Te teljes lénye szerepel, az Én-Az kapcsolatban meg csak egy rész, amiben tárgyiasítás valósul meg. Az Én-Te kapcsolatban együtt vagyunk, az Én-Az kapcsolatban látjuk, halljuk, érintjük stb. egymást.

Bár ez néhány helyen egyértelműen kimondódik a buberi műben, és maga Buber azt is állítja, hogy a szent és a profán nem válik külön, hogy minden Én-Te kapcsolatban valójában az örök Te-vel lépünk kapcsolatba, mégis olvasva a teljes művet, többször megjelenik egyfajta kettősség. Több helyen tűnik az Én-Te kapcsolat magasztosnak és az Én-Az kapcsolat alantasnak.

Ez a kettősség emlékeztet arra a kettősségre, ami a különböző spirituális irányzatokban megjelenik. A szellemi és anyagi kettősségére.

Emlékeztet arra a kérdésre, hogy léteznek-e tisztán szellemi lények, s ha igen, hogyan tudunk velük kapcsolatba lépni. Hogy a velük való kapcsolat tapasztalata értelmezhető-e a tapasztalatok előző bejegyzésemben bemutatott multidimenzionális modelljében. Amikor az ember ilyen tisztán szellemi lényekkel kerül kapcsolatba – már amennyiben ilyenek léteznek -, egész lényével kerül-e velük kapcsolatba, vagy van valamilyen „speciális lelki szerve”, amellyel érintkezik velük, mintegy a testén, az idegrendszerén kívül.

Kutatásom pszichoterápiás dolgozat. Semmiképpen sem hivatása annak eldöntése, hogy léteznek-e ilyen lények. Minden, amit a kutatásomban leírtam, feltételes módban értelmezhető. Amennyiben léteznének, mit mondhatnánk el róluk. Amennyiben léteznének, hogyan kapcsolódhatna hozzuk az ember.
Én magam ebben a kérdésben magánemberként sem foglalok állást, nemhogy szakemberként. Ezt fontosnak tartom előre bocsátani. És hangsúlyozni azt, hogy senkit semmiféle hitre, világnézetre meggyőzni nem kívánok, semmilyen dogmát, vagy erkölcsi igazságot elfogadni nem hívok, semmi ilyesmit nem javasolok. Mivel azonban azt tapasztalom, hogy ezek a kérdések nagyon sok ember életében meghatározóak, és maga a kapcsolati integratív pszichoterápiás irányzat, amiben képződöm, hangsúlyozza ezen kérdések tárgyalását a pszichoterápián belül, fontosnak tartom, hogy gondolkodjam róluk, hogy kutassam őket, és megosszam mindazt, amit találtam. Nem úgy, mint aki azt hiszi, hogy az abszolút igazság birtokosa, hanem úgy, mint egy gondolkodó, kereső ember a sok közül, aki közkinccsé teszi azt, amit megtapasztalt, amivel találkozott.

Mivel főként a keresztény spiritualitást ismerem, ezért többnyire erről fogok írni. Tisztában vagyok azzal, hogy sok figyelemre, árnyalt megfogalmazásmódra van szükség, ha a bármi olyasmit írunk, ami a kereszténységgel (de általában véve bármely világnézettel, vallással, kultúrával) kapcsolatos. Az Európai térségben a kereszténység normatív szereppel bír még ma is. Sok embernek ha bármilyen, a kereszténységgel kapcsolatos információval találkozik, az első asszociációja a szabad/nem szabad világa. Mit kell hinnem, mit szabad tennem, mit nem szabad hinnem, mit nem szabad tennem?

Én most nem ebben a gondolatkörben szeretnék keresztény fogalmakat használni. Azt sem keresem, hogy hol van igaza és hol téves az, ami a keresztény spiritualitásban megfogalmazódik, hanem azt, hogy hogyan fejezi ki ez a spiritualitás az egy egyetemes emberi spirituális tapasztalatot. Ezt is fontosnak tartom előre bocsátani.

A következő bejegyzésemben azt a kérdést fogom körüljárni többnyire a keresztény spiritualitás szemszögéből, hogy van-e létjogosultsága az előző bejegyzésemben bemutatott Tiszta Én-Te találkozás típusának.

Ehhez a kereszténységen belüli kétféle, első látásra egymásnak ellentmondó hagyományról fogok írni: az a katafatikus és apofatikus hagyományokról, körüljárva a közvetlen és a közvetett tudás/ismeret kérdéskörét.