A szerető kedvesség
Kultúránk hatására zsigereinkbe íródott az elvárás, hogy legyünk kedvesek az embertársainkkal. Amikor ez nem sikerül, bűntudatot érzünk. Gyakran nem is észleljük ezt a bűntudatot, hanem úgy védekezünk ellene, hogy elkezdjük önmagunknak, vagy környezetünknek bizonygatni, hogy a másik személy nem érdemeli kedvességünket. Ennek a bizonygatásnak a vehemenciája mégiscsak jelzi, hogy valami megsérült bennünk: nem feleltünk meg saját és társadalmunk ideáljainak a mások iránt tanúsított kedvesség terén.
Az önmagunk iránti kedvesség viszont nem része a társadalmi elvárásoknak. Bár egyre többször hangzik el az a javaslat, hogy adjuk meg magunknak mindazt, amire szükségünk van, hogy törődjünk önmagunkkal is, mégis inkább egy kemény „szerezd meg, ami jár neked” íze van ezeknek a felhívásoknak, mind az önmagunk iránti kedvesség gyöngédsége.
Kultúránk különösen akkor nem értékeli az önmagunk iránti gyöngédséget, amikor valami nem esik a kontrollunk alá, vagy amikor mi magunk is felelősek vagyunk azért, hogy szenvedünk. Az első esetben azzal a külső elvárással találkozunk, hogy amin nem tudunk változtatni, azt sztoikus nyugalommal fogadjuk el, a második esetben pedig az önkritikánk kapcsol be, és figyelmünk a problémamegoldásra szűkül rá. Amikor valamiben kudarcot vallunk, nagyon gyakran nem ismerjük (f)el, hogy a bűntudat, a szomorúság, a magány, a csalódottság, sőt még a szégyen is olyan érzések, amelyekre az önmagunk iránti gyöngéd kedvességgel válaszolhatunk.
Ki mondaná legjobb barátnőjének, amikor az panaszkodik, hogy elhagyta a párja, hogy: „hogy is gondolhattad, hogy bárki is kitart melletted? Mekkora egy balek vagy! Hogyan is lehetsz csalódott! Nézz már magadra! Legyünk őszinték! Idős vagy már, kövér és ráncos. Nem vagy elég érzéki és gondoskodó sem. Ne is próbálkozz többet, úgysem fogsz kelleni senkinek!” A szenvedéssel teli élethelyzetekben önmagunkkal gyakran folytatunk ilyen párbeszédeket, amelyeket eszünkbe se jutna másoknak mondani.
Sokan nem hiszik el, hogy képesek megszabadulni az önkritikától, és képesek megtanulni, hogy kedvesek legyenek önmagukhoz. Idegrendszerünk szerkezetéből és működéséből viszont az következik, hogy valamilyen mértékben minden ember képes gondoskodni és gondoskodást befogadni. A hüllők agyában a piros rendszer működik, ám az emlősök agyában megjelenik a zöld rendszer is, amely nélkülözhetetlen az életben maradáshoz, hiszen az emlős kicsinyek magatehetetlenül születnek, és ha nem gondoskodnak róluk nem maradhatnak életben. Ezt a rendszert minden emberben lehet fejleszteni.
A gondoskodás, a kapcsolódni tudás egy velünk született tulajdonság.
A gyöngédség a gondoskodás szerves részét képezi!
Amikor észleljük, hogy önmagunk iránt kemények és ítélkezők vagyunk, kereshetjük, egy jó barátunkhoz hogyan tudnánk gyöngéden fordulni az adott szenvedéssel teli helyzetben. Kipróbálhatjuk, milyen lehet önmagunkhoz is így viszonyulni.