Az önmagunkkal való szerető kedvesség nemcsak egy gondolat, vagy egy anyagtalan érzés, ami semmit sem tudna megváltoztatni. Amikor kedvesen viszonyulunk önmagunkhoz, a zöld rendszer lép bennünk működésbe. Ennek egyik fontos lépése az oxitocin felszabadulása. A megnövekedett oxitocin szint összefüggésben van a bizalom, a nyugalom, a biztonságérzet, a nagylelkűség, a kapcsolatban lét érzéseivel, és megkönnyíti, hogy együtt tudjunk érezni önmagunkkal.

Az oxitocin csökkenti piros rendszer működését, így szorongásunk enyhül, vérnyomásunk csökken, és lassul a stresszválasszal kapcsolatos adrenalin és kortizol koncentráció növekedés a testünkben.

Agyunk nem képes különbséget tenni aközött, ami a képzeletünkben jelenik meg és aközött, ami a külvilágban van. Ezért a gondoskodással kapcsolatos emlékeink felidézésére ugyanúgy bekapcsol a zöld rendszerünk, és elindul az oxitocin termelődésünk, mintha itt és most a valóságban gondoskodást tapasztalnánk meg. Ez megtörténik, ha egy olyan emléket idézünk fel, amikor rólunk gondoskodtak, vagy amikor mi gondoskodtunk másokról. Sőt akkor is, ha a jövőben képzeljük el ezek valamelyikét.

Zöld rendszerünk bekapcsolására és az oxitocintermelésünk elindítására nemcsak képzeletünk lehet segítségünkre. Bőrünk nagyon érzékeny szerv, és fizikai érintése oxitocint szabadít fel, biztonságérzetet ad, csökkenti a distresszt és az érrendszerben tapasztalható stresszt.

Önmagunk gyengéd érintése az arcunkon, a mellkasunkon, a hasunkon, a karjainkon, vagy önmagunk átölelése segít felszítani az önmagunk iránt érzett kedvességet.

Egy gyöngéd hangszínű hang hallgatása, és az is, ha mi magunk szólunk kedvesen gyöngéden másokhoz vagy önmagunkhoz, szintén a zöld rendszerünk bekapcsolásához vezet.

Amikor önmagunk iránt kedvességet tanusítunk, akkor már nem azonosulunk a fájdalommal. Egyszerre vagyunk az, aki szenved és az, aki enyhületet nyújt a szenvedésben. Ezáltal megtapsztalhatjuk, hogy több vagyunk, mint aki szenved. A jelen pillanathoz hozzáadunk egy másik alkotórészt: a megnyugtatást. Ettől ez a pillanat már nem olyan nehéz, mint az előző volt.

Ez a tapasztalat része annak a paradoxonnak, amelyről az előző bejegyzésekben szó volt. Az önegyüttérzés gyakorlása folyamán lassan-lassan természetessé válik számunkra, hogy egyszerre több egymásnak ellentmondó gondolat, érzelem, testérzet jelen lehet bennünk. Megízlelhetjük ezeknek az egyensúlyát. Valami egészen újszerű tapasztalatban tudatosul bennünk, amely az emberként létezés új útjait nyitja meg számunkra. Ezekből a tapasztalatokból egy lenyűgöző erőforrás születik, amely képessé tesz bennünket megélni az életünk teljességét: helyt állni a nehézségekben, és élvezni az élet örömeit.

​

A szenvedés pillanataiban gyengéden megérinthetjük arcunkat, hasunkat, karjainkat vagy a szívünkre tehetjük a kezünket. Próbálgathatjuk, hogy melyik az az érintés, amely leginkább megnyugtatóan hat ránk. Gyengéden elmosolyodhatunk, felvehetünk egy barátságos, kedves arckifejezést. Figyelhetünk arra, hogyan hat egy ilyen arckifejezés a többi testrészünkre és a kedélyállapotunkra.